Itt az esélyem

2

Ha minden igaz ma szakít Kate James-szel. Unottan sétálok az iskola felé és a fákat nézegetem. Egyszerűen nem tudok nem gyönyörködni a fákban! Olyan szép zöldek, mint Kate szeme, meg ahogy a szél fújja a leveleit és az égbe nyúló ágai, akár a karok, amik a kék eget kívánják elérni. A fák látványának örülök a második legjobban. Az első természetesen Kate!

Ezekkel a gondolatokkal sétálok végig a parkon, de be-benyilall az a gondolat, hogy egy szemét vagyok, mert nem tudok semmit sem mondani, semmit sem tenni azért, hogy Kate ne legyen ennyire szomorú. Csak némán állok az esetek többségében és csak annyit tudok tenni, hogy megölelem. Amikor tegnap öleltem nagyon meglepődtem, mert úgy gondolom, hogy mindig is én voltam a gyengébb, a sírósabb. Bár lehet, hogy csak azért sírt, mert ez elég nehéz dolog...Szakítani valakivel. Én nem igazán tudom milyen érzés, mert még nem volt senkim, akivel ez lehetséges opció lett volna. 

Szépen lassan egyre feltűnőbb a szürke és fehér épület, ahova megyek. Őszintén szólva ma egyáltalán nem szeretnék besétálni oda. Miért is? Erre nem igazán tudok válaszolni...szóval nem tudom. A lábaim még mindig visznek a kívülről lehangoló intézmény irányába. Ránézek az órára és ijedten veszem észre hogy már csak 10 percem van beérni. Egy kicsit gyorsabb tempóra kapcsolok.

Amint megérkezek a táskámat ledobom a padom mellé és leülök. Közben körbefordítom a fejemet, Kate-et keresve. Mindig hamarabb szokott jönni mint én, de most mégsem látom. Sem őt, sem Jamest. Becsengetés után hallom ahogy kinyílik az ajtó és belép rajta Kate rideg arckifejezéssel. Egy picit később pedig James is a helyére siet.