Aoi bara [Szünetel]

Búcsú táncház

Az eddig eltelt két hétben azon kivűl hogy minden ruhámat a szekrényből szó szerint belekotortam két bőröndbe, összepakoltam minden olyan dolgot amire mostantól kezdve szükségem van (én úgy gondoltam, hogy mindenre, de anyám szerint nem, szóval eggyütt kellett kiválogatnünk a cuccaim) összepakoltam egy ládába a viseleteimet és a plafonbámuláson kivül nem csináltam semmi. Nem mintha lehetett volna velem bármit is kezdeni...
Szeptember 26.-án indulunk japánba. Azaz holnap. A gép délután 5-kor megy Budapestről. Eddig még sohase repültem és az igazat megvalva nem is nagyon akartam, mert rettenetes tériszonyom van. Olaszországba is mindig kocsival mentünk.
Most szeptember 25.-e reggel 9 óra van. Én az ágyamon fekszek és a plafont bámulom, Peti az ágynak támaszkodva a fejemnél (mert persze a hátámlával ellentétes irányba fekszek az ágyon) ül a földön és valamelyik közösségi oldalon lóg. Már vagy reggel 7 óta itt van, de egy szián kívül nem mondtam semmit. De egyszercsak megszólalok.
- Tudod mi fog legjobban hiányozni? - kérdezem halkan. Peti lehajtja a laptopja tetejét, megfordul és rám néz.
- Mi? - kérdi halkan.
- Az, hogy nem lehetek már majd Öt tornyos - mondtam majd visszadőltem az ágyra és folytattam a plafon bámulást.
Ez a pár mondat után egy fél óra telt el mikor, hirtelen felültem az ágyon.
- Tartsunk táncházat! - fordultam Peti felé. Ő csodálkozottan nézett rám de láttam rajta, hogy fontolgatja az ötletet.
- Jó. -szólalt meg pár perc múlva mosolyogva.
- Komolyan? - nézek rá csodálkozva.
- Igen! Este fél hattól addig ameddig bírjuk! Szólok Tamás bának és Kata néninek. Biztos nagyon szivesen jönnek. Meg persze a Junioroknak. Kinek szóljak még? - kérdezi izgatottan miközben nagyba gépel, én meg alig tudom felfogni, hogy az én hülye ötletembe így bele ment.
- Ööö... Hát szólhatnál a Szabolcsi fiúknak meg a Nórinak, tudod akikkel a faluban szoktunk táncolni. De Peti mégis hol rendezzük ezt meg? Ennyi embernek nincs hely nálatok, főleg táncoló embereknek!
- Hát fönt a Kultur Házban. Bent a tornaterembe. Fölvisszük az erősitőket, meg ott is van és CD-ről játszuk majd a zenét. Szólok is apának, hogy ezt rendezze le az Andrással, de szerintem ha ő is jöhet akkor szívesen beenged minket. - mondta miközben a telefonját kereste maga körűl.
Felállt a földről én meg csak néztem rá ő meg engem nézett. Hirtelen felpattantam az ágyról és se szó se beszéd a nyakába ugrottam. Számíthatott rá mivel mosolyogva ölelt magához.
- Köszönöm! - mondtam halkan.
- Neked bármit. - mondta halkan.

____________________________

- Akkor, fiúk hozzatok be légyszives két asztalt az első teremből. -mondtam és a torna teremből kifele mutattam - Peti összeraktad már az erősítőt?
- Mind-jár-t. - mondta lassan, szótagolva - És kész! - kiáltott fel.
- Akkor, el is indíthatsz valamit.
- Ajna - szólt hozzám az egyik fiú - Pannáék nem találnak ide. - mondta és felém nyújtotta a telefonját.
- Hali - szóltam bele a telefonba - hol vagytok?
- Hát a buszról a Bazsó megállónál száltunk le. Nem ott kellet volna? - kérdezi nevetve Panna.
- Hát nem. Az Ezerévesnél kellet volna. - nevetem el magam.
- Akkor eljösz értünk? - kérdezi Panna kérlelően.
- Indulok, kb 5 perc múlva ott vagyok.
- Oké, itt várunk a buszmegállóban. - mondta, majd letette a telefont. A készüléket visszaadtam a tulajdonosának, felhúztam a bördzsekim, kimentem a közösségi házból. Ekkor apa jött velem szembe.
- Hova mész?
- Le a Bazsóhoz, Pannáék rossz helyen szálltak le a buszról.
- Oké. De siess vissza és figyelj hova lépsz!
- Rendben - mondtam és elindultam lefele az úton.
Az ég színe kezdett egy sötétebb árnyalatot felvenni, a felhők színe a ragyógó fehérből kezdett szürkévé változni. A nap is elbújt már az öreg gesztenye fák mögé, így a levegő is csipössé vált. Próbáltam minden egyes színt, részletet mélyen elraktározni az elmémbe, hogy mindig visszatudjak emlékezni erre a csodás helyre.
A fák formálya, hangja, leveleinek susogása, a színek, a dombok, a járdán lévő gödrök, puklik, a környező házak... ezek mind a legszebb helyhez tartoznak. Az otthonomhoz amihez fogható sehol se lesz. Én nekem itt a helyem! Nem a világ másik felén...
A nagy álmodozás közepette séta közbe egyszercsak megbotlottam. Felvoltam készülve a nagy esésre, de nem estem el! Vagyis nem a járdának csapódtam neki, hanem egy melkhasnak majd az ahoz tartozó kéz megtartott.
Ezt nem tudom, hogy csináltam és azt se hogy, hogyan került ez a test az utamba de biztos vagyok benne, hogy a botlás előtt az nem volt előttem.
- Jól vagy? - kérdezte a test. Lassan felemeltem a fejem és megnéztem a test fejét. De nem kellett volna. A fiú kb. 25 éves lehetett, magas és izmos testalkattal. Az arca helyes, minden lány álma csak a szeme. A szeme vér vörös volt! Lassan hátráltsm két lépést a fiú közeléből. Ez egy démon, méghozzá nagy, gonosz démon!
- Ööö...igen jól vagyok. Köszi, hogy megfogtál. - mondtam majd megkerültem és elindultam tovább. Csak ne szólítson meg, csak ne szólítson meg, könyörgöm!
- Várj, szép lány. Nem tudod véletlenül, hogy merre van a temető? - kérdi. Lassan megállok és még lassabban megfordulok. A srác mosolyog és így még ilyesztőbb. A fogai hegyesek.
- Itt végig a kereszteződésig, ott jobbra le a bányász szobor mellet.
- Köszönöm. - mosolyog rám. Én gyorsan megfordulok és megyek tovább.
- Hogy hívnak? - kiabál utánam.
- Ajna. - meg se fordulok csak megyek tovább lefele. Mikor már elég messze vagyok, menetközbe hátra néztem, hogy ott van-e még a démon, de eltűnt! Egyszerűen köddé vált. Gyorsan megfordulok és megyek tovább. Pár lépés után meglátom a lányokat a buszmegállóban.
- Sziasztok. - köszönök nekik.
- Szia. - köszön Panna és a többiek.
- Ajna te miért vagy ilyen sápadt? -kérdezi Eszti.
- Majdnem elestem és kicsit megijedtem. Semmi bajom. De nézétek itt jön egy busz! Menyünk fel ezzel, nem kell sétálni. - mondtam.
- Oké. - mondták a lányok majd felszáltunk a buszra.

_____________________________

„Idegen földre ne siess
Amíg hazádba megélhetsz
Ne menj messze földre lakni
Míg hazádba meg tudsz élni

Én elmegyek közületek
Mert köztetek nem élhetek
Valahára visszatérek
Még kapjak meg belőletek

Elbujdosom megpróbálom
Ha elveszek sem lesz károm
Engem úgy sincs ki sajnáljon
Ki értem könnyet hullasson

Édes rózsám vígy el veled
Ne hadd elmaradjak tőled
Mert ha elmaradok tőled
Megszakad a szívem érted

Elvinnélek de nem lehet
Mert idegen földre megyek
Mert az utak nagyok hosszak
S a vizek is megáradtak

Ne menj rózsám kételegve
Arra nagy idegen földre
Ha le találsz betegedni
Ki fogja gondod viselni

Ki tud szívem reád nézni
Egy-két szóval megbiztatni
Vagy egy falást enned adni
Egy csepp vízzel megkínálni"

Szólt a dal tánc közben. Ez volt az utolsó tánc. És ez volt a legjobb táncház amibe valaha voltam.
Miután Peti a tánc végén megölelt és megköszönte a táncot egy órási puszit nyomott az arcomra és egy könycsepp is lecsordult az arcán. Mindenkitől elköszöntem, és megigértettem velük, hogy tartani foglyuk a kapcsolatot, mert szükségem van rájuk. Tamás bácsi és Kata néni megigérték nekem, hogy én mindig az Egyesület tagja maradok és átadták az ötéves jubilálási emlékplakettem amit tavaszal kaptam volna meg, de nem leszek itt.
Segíteni akartam elpakolni de hazaküldtek, hogy próbáljak meg pihenni. Ekkor apa odajött hozzám átkarolta a válam és elindultunk kifelé a közösségi házból.