Soul smithereens

Mert én mindig...

Én mindig itt leszek, mert én már csak ilyen vagyok. Mert én mindig... én mindig próbálom a helyest, a biztosat, amiben kevesebb esélyem van sérülni. Egész életemben egyszerre voltam túl óvatos és meggondolatlan, keserűen realista és naiv, kívül annyira kemény, míg belül a kislány, aki annyi fájdalmat tapasztalt már. Szeretnék majd szeretni, őszintén, igazán fájdalmasan, könnyekkel és mosollyal, egy igaz társsal. De persze én mindig is egyedül voltam, csak egy magam. Nem mertem kiadni magam, az érzéseim és a lényem is túl törékenyek voltak ehhez.Félek mindentől... Nem merek repülni, igazán szárnyalni, mert mi lesz az eséssel? Ki fog engem elkapni? Ezek a félelmek megbénítanak, néha levegőt se kapok, csak próbálok a felszínen maradni.

Rohanás köröttem, az arcok elmosódnak, a zaj felerősödik, bennem lekapcsolnak valamit, mertén mindig csak sodródom. Kilógok abból a sorból, ahová soha nem is álltam be... Elfut az élet, hogy mellettem vagy előlem? Csak az élet kegyetlen írója tudja a válaszokat, mert én belegondolni sem merek. Soha nem tudnék mélyre menni vagy legalább megkaparni a felszínt, félek, mert az igazság megrémít. Persze a gondolataim elől hiába menekülnék, mert azok midig megtalálnak. Sikítani akarok, érezni, hogy a mellkasomból elszáll a hanggal az érzések súlya is, mert másképpen nem megy.

 Csak egyszer akarom a mámort,a szabadságot, az életet, bár ez már mindegy, mert én mindig csak én leszek. Az aki fél, nem él vagy érez, mindet semmisé tesz. Egy szobor, mert nem mer más lenni, vagy mást tenni. Mert én mindig...