Save Me

part one

Nyugi. Ez csak egy interjú. Muszáj megtenned, hogy elismerjenek! Gyerünk, hajrá, nagy fiú!
-Üdvözlöm- állt velem szembe egy talpig kinyalt, jól öltözött férfi.
-Jó napot, az állásinterjúra jöttem.
-Biztosan?- húzta fel a szemöldökét. Az arca gúnnyal volt tele, és lenézően mért végig.
-Lehet, nem egy tetovált, rockos manust várt ide, de szeretnék ügyvéd lenni!
-Hogyan, kérem?- űzött újra gúnyt a kinézetemmel.- Azt hittem, egy ilyen portfólióval rendelkező férfi nem egy alul maradt rocker. Bocsánat, de nem fog maga itt dolgozni.

A portáról még loptam egy kirakott száraz sütit, majd kiléptem az épületből.
Mindig ez van. A kinézetemmel foglalkoznak az emberek, és az utolsó három próbálkozásomnál is ezért dobtak ki. Meg sem hallgatják, mire lennék képes.
-Francba!

Pfhuj. Hány napos lehet ez a sütemény? Azonnal kerestem egy kukát, majd a többi használt cigeretta, zsebkendő és szemét közé dobtam.
Mikor volt az a pont, amikor minden el lett cseszve? Nem tudom eldönteni. Mielőtt megtettem, vagy utána? Igaz, próbálok elbújni a múlt elől. Angliából, Japánba költöztem, hogy elfeledjek minden rosszat. Bárki gondolhatja, hogy csak egy baklövés miatt, ki is lenne olyan ökör, hogy a világ másik felére utazzon. Én ökör vagyok.
Nem kicsi vétek volt az.
Személyit cseréltem, új fényképpel, hamis adatokkal. Átfestetettem a hajam, teljesen megváltoztam külsőleg. De valami mégis maradt... az emlékek maró hatalma.

Megbánni tetteket... mindenki csinált már olyat, amit utána szégyell, vagy teljesen elront más dolgokat vele. Vagy egy olyan érzés fog el, mintha belülről haldokolnál, és mindjárt megfulladsz a bánat vermében. Újra akarnád kezdeni... de lehetetlen. Együtt kell élned vele...
Más embereknek miért megy minden olyan könnyen? Idegesíő...

-Váh!- Hirtelen a földön találtam magam, szemtől szembe a betonnal.
-Úristen, annyira sajnálom!- nyúlt felém egy kéz, ami kézségesen felhúzott az útról.- Jobban kéne magam elé néznem.
-Ugyan. Semmi baj- mosolyogtam vissza a fiúra.
-Akkor megyek is..
-Várj!- kiáltottam, majd értetlen arccal nézett vissza.- Ho-hogy hívnak?
-Kamiya Hideki- nevetett fel. Gyönyörű a mosolya.- Viszont mennem kell! Viszlát, Uram!

Uram? Tch... már öregnek is néznek 24 évesen? Szuper...

Kamiya Hideki.
Biztosan, egy gazdag cégvezető fia, hiszen annyira ki volt nyalva. Barna fürtjei voltak, amit mégszebbé smaragdzöld szemei tették. Alacsony, és vékony testalkatú volt. A keze pedig, amikor megérintettem, jéghideg volt.

Én ehhez képest, mi vagyok? Egy fehér hajú, piercinges, tetovált srác, aki menekül a valóság elől. Sose fogok olyan szinten lenni, mint Kamiya Hideki... Mint bárki más...

Végre itthon. A sarokba vágott táska nagyott huppant a padlón, én pedig az ágyamba érkeztem.
Talán... egyszerűbb lenne, ha nem is élnek. Miért nem öltem meg magam? Miért nem végeztem az életemmel, miután baj lett?
Ja igen...
Azt hittem találok egy másik Cole Rodriguezt, aki nem halálos bűnnel él. Lesz munkám, szerelmem... gyerekeim. De ehelyett csak rontottam a helyzeten! Én idióta barom!

Rövid lett, tudom. De ez még csak az eleje, hamarosan hozom a következő részt! :) Jelezd, mennyire tetszett eddig, és érdemes e folytatni...
C.M.