Ozirisz, a mélyalvó

7) A szél üzent

Oziriszt tehát ismét megcsapta az a sietségre ösztökélő pánik, amit a baljós, ősz-végi fuvallatok fagyos simogatása szokott hozni.

A maga 75.390 életévével immár a tizenhatodik telének nézett elébe. Mindez idő alatt, nomád életvitelű, felfedező lelkű lény lévén, folyamatosan mozgásban volt. Sosem volt szívéhez nőtt, állandó természeti menedéke. Saját készítésű, mesterkélt otthona főleg nem.

E legújabb őszig felvezető napjai is mind abból álltak, hogy feltápászkodott az éjszakai, éber pihenéseinek helyéről, mind a 25 méterével a föld fölé magaslott, és újból nekiindult az előző este abbahagyott, örök sétájának.

Csak úgy remegett a talaj a lábai alatt, minden óriási léptével. Szinte teljesen céltalanul, de mindvégig kíváncsian kutatta világát, sosem visszafordulva. Mindig máshol járta magányos gyalogútját, mindig máshol töltötte pihenését. Mindig máshol taposta a sok-sok kilométernyi földet, sarat, gazt, avart, homokot, havat, gleccsert, sziklát, megszilárdult láva patakokat. És mindig más lombkoronák, barlangok meg dzsungeli árnyékok takarásában tért nyugovóra.

Szándékosan került minden olyan irányt, amelyben már megfordult, mert úgy érvelt, hogy bár több százezer év ideje van rá, mégsem szeretne kihagyni semmit Kreátrix végtelen sokoldalúságából. Talán ez volt egyetlen életcélja: tagadni a céltalanságot azáltal, hogy próbált megtudni minden olyat, amiről még ő sem tudhatott volna, ha nem a saját szemeivel látta volna.

Életének előző tizenöt darab 500 éves ébrenléti periódusa során ellátogatott eme törpebolyó jónéhány tájára. Az első néhány ilyen éber időszakában szülőbolygójának élettelen látnivalóival ismerkedett meg.

Először a világrajöttének életterét járta be, a Sárga Völgyet, ahol, bizonyos kénes ásványoknak köszönhetően, a talaj minden négyzetcentijét citromsárga, áttetsző kavicsok szőnyege lepte be. Másodjára a vörös homokú Nagy Sivatagba vezette útja, ahol a félreszínezett homok dűnék egészen a horizontig hullámoztak. Harmadik alkalommal elkeveredett az Azurit Barlangokba, ahol bokrokhoz hasonlóan burjánoztak mindenhol a sötétkék kristályok. Ezt követően, állt a Déli Óceán partjainál is, ami mindenhol Kreátrix krémszínű égboltját tükrözte.

Idővel bemutatkoztak neki a növényéletben dúsabb ökoszisztémák is.

A Déli Óceán utáni téli álomból felkelve, eljutott a partmenti Óriás Mangroveerdőbe, ahol a fák gyökerei olyan magasról görbültek a talajba, hogy apály idején még Ozirisz is átsétálhatott alattuk. A mangroveerdőben töltött 500 év ébrenlét és 4.500 év hibernáció folytatásaként a Ködös Dzsungelben találta magát, ahol egy-egy lián egyenesen a mennyországból lógott le. Újabb öt évezreddel később ellátogatott a Végtelen Sztyeppre, ahol egy mennyei illatkavalkádban, derekáig érő virágok között kellett araszolnia. Majd eljuttatta a sors az Édenkert Dombvidékre is, ahol annyira sok színű és formájú, egzotikus gyümölcsökkel voltak tele a bokrok és fák, hogy még neki, autotróf lénynek is lett volna kedve megkóstolni párat.

A növényvilág után az állatvilág is előkerült.

Volt alkalma körülnézni a Tündér Fennsíkon, ahol egy-egy lepke faj szárnyfesztávolsága elérte a két métert. Eljutott a Fehér Tundráig is, ahol behemót ormányosok trombitálásától rezegtek a jégcsapok. Megmászta a Naivak Hegyét, ahol bizonyos kidülledt szemű, szelíd szőrmókok tetvészkedtek naphosszat. Majd egyszer alámerült a Csendesek Tavának, ahol kolosszális méretű, de teljesen ártalmatlan lábasfejűek hemzsegték körül, és közben kültakarójuk színének lassú váltogatásával társalogtak egymás közt.

De idővel az is kiderült, hogy Kreátrix-on sem szép és vidám minden – zord helyek nemkevés nehéz évet adtak neki.

Egy alkalommal majdnem eltévedt a Sötét Rengetegben, egy erdőben, hol minden avar, fakéreg és lombkorona koromfekete volt, és csak bizonyos biolumineszcenciás gombák gyenge, zöld fénye után lehetett nagy nehezen navigálni. Látta a Tornyok Pusztaságát, ahol négyzetkilométereken át mindenhol egy rég kihalt rovar faj óriási termeszvárai csúcsosodtak ki az élettelen, poros talajból, és ősrégi csontvázak jelezték, hogy a hely nem szívesen fogad senkit. Egyszer pedig át kellett küszködnie magát a Rémségek Mocsarán, ahol a gőzölgő iszapból leselkedő szempárok mindegyike mögött állt valamennyi vérszomj.

Ezt hozta az élet Ozirisz előző tizenöt ébrenléti korszakában. Az utóbbi néhány borúsabb élménye sem volt elég a kalandvágy elfojtásához. Mivel ebben nem segíthetett Ozirisznak semmilyen technológia vagy tapasztaltabb felebarát, egyszerűen muszáj volt saját maga lássa, hogy mi minden van még odakint a nagy ismeretlenben. És ebben aztán nem szabhatott neki gátat sem élőlény, se időjárás, se semmi.

Nem is igazán létezett olyan, ami fékezhette volna Oziriszt. Rendíthetetlenül életerős biológiája megadott neki mindent a Kreátrix-i léthez. Strapabíróbb volt, mint egy égig érő örökzöld, és igénytelenebb, mint egy baktérium. Testben felért egy dübörgő zuhatag erejével, szellemben pedig túlmúlt egy egész fiatal civilizációt.

A természet törvényeit viszont ő sem sérthette meg. Teltek az évek, és mindegyikben szemmel láthatóan zsugorodottabb volt Amplusz az égen, mint az előzőben. Az éltető napenergia fogytán volt, ismét.