A szerető

1.

- Bepakoltál mindent, amire szükséged lesz? - kérdezte anya.

- Igen, minden megvan - bólintottam, majd lecsuktam rózsaszín gurulós bőröndöm tetejét. Szerettem ezt a bőröndöt. Dolgoznom kellett érte, hogy megvehessem, de megérte. A nyarat nem napozással és strandolással töltöttem, hanem munkával. Újságot hordtam ki reggelente, egy idős néni kutyáját vittem naponta sétálni, egy másik idős néninek pedig bevásároltam. Egy lakótelepen nem is volt olyan nehéz munkát találni. Amikor meglett az összeg, azonnal elmentem megvenni az áhított rózsaszín gurulós bőröndöt. Eddig egy régi, zöld nagy táskával jártam a kollégiumba. Utáltam. Semmi nőiesség nem volt benne. Még anyáék vették réges-régen, amikor még apa élt és még jártunk nyaralni. Piri szobatársamnak lila gurulós táskája volt. Irigyeltem értem. Ezért elhatároztam, ha törik, ha szakad, de nekem is kell egy ilyen. A harmadik évemet már ezzel a csoda bőrönddel indítottam. Büszkén húztam magam után a vasútállomásra és ugyanilyen hetykén léptem be vele a kollégium kapuján. Most éreztem magam igazán koleszosnak! Végre nem az égő, régi zöld táska, hanem a nőcis, rózsaszín gurulós! 

- Hiányozni fogsz, mert megint nem leszel itt egy hétig - bújt az ölembe öcsém, Márk. Tíz éves volt. Szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, mert amikor megszületett, én annyira boldog voltam és úgy örültem neki, hogy szívesen segítettem anyának a kicsi körüli teendőknél. Apa akkor lett beteg. Rák. Ezért anya hálás volt, mert segítettem neki Márkra vigyázni, amikor neki a kórházban kellett lennie apával.

- Majd felhívlak és kicsit beszélünk, jó? - simogattam meg barna haját. 

- Az jó lesz - nézett fel rám hálásan. 

- Szólok Ferinek, hogy készüljön és vigyen ki az állomásra - indult anya a konyha felé.

- Nem! Nem kell! - hárítottam el. Csak a bátyámat ne! Feri húsz éves volt, és nem régen sikerült venni egy használt, ősrégi Mercedest. Az egyik haverja sózta rá. A kocsinak sok baja volt, Feri a fizetése nagy részét javításokra költötte, pedig nem keresett sokat, mint eladó az egyik nagy elektronikai üzletláncnál. Anyát és bennünket nem támogatott, de anya ezért nem haragudott Ferire. Próbálta mentegetni nagyobbik fiát. Fiatal még, mondta, hadd élje kicsit az életet. Persze Feri most már menőnek érezte magát a kocsival és bízott benne, hogy a lányok is vonzóbbnak fogják találni.  Véleményem szerint viszont szánalmas volt, hogy egy lepukkant autóval próbált vagány lenni és csajt fogni magának. Igaz, apu halála óta nem éltünk fényesen, minden pénzt alaposan be kellett osztania anyunak, aki a közeli általános iskolában tanított alsósokat. Nem volt könnyű az élet. Ezért sem terheltem anyut a vágyaimmal, a kéréseimmel, hiszen volt gondja elég, nem akartam még tetézni neki azzal, hogy olyan dolgokért hisztizek, amikről tudom, hogy nem adhatja meg. Ha nagyon akartam valamit, megszereztem magamnak, dolgoztam érte. Sikerült a nyáron annyit dolgoznom, hogy nem csak a bőröndöt tudtam megvenni magamnak, de az iskolához szükséges tankönyveket és tanszereket is én vettem meg, nem kellet anyunak költenie rá. Ezzel persze nem lettünk gazdagabbak, mert amit én megspóroltam anyunak, azt Feri kapta meg, mert anyu odadugdosta neki, amikor hétvégén szórakozni ment. Talán anyu azért bánt így Ferivel, mert annyira hasonlított apura... Nem tudom biztosan. Én viszont utáltam Ferit. Utáltam, mert nem támogatott, segített bennünket, nem próbált anyu terhein könnyíteni. A roncs autója is csak a kasszánkat ürítette ki, mert nem elég, hogy javítgatni kellett, de biztosítást, adót kellett utána fizetni, amiben természetesen anyu segítette Ferit. Azzal érvelt, hogy milyen jó, hogy van egy autónk és hogy a Feri tud vezetni, mert így, ha baj van, gyorsan tudunk például kórházba menni, és a bevásárlás is könnyebb, mert nem kell a lakótelep egyetlen drága ABC-jében vásárolni, elmehetünk a messzebb lévő bevásárló központba is, ahol jóval olcsóbbak az áruk. Egyszer engedtem, hogy a bátyám fuvarozzon a vasútállomásra, de akkor is azt kaptam, hogy legyek hálás, hogy ő elvisz és az nekem nem kerül semmibe, pedig milyen drága a benzin. Akkor megfogadtam, hogy ezentúl kigyalogolok a vasútállomásra, nem halok bele abba a húsz perces sétába.