A szerető

Epilógus

Huszonöt évvel később

- Nagyon jó volt az utolsó könyved, végig izgultam a sztorit, de megint hiába imádkoztam, hogy összejöjjenek a főszereplők, nem lett belőle semmi - mondta Piri csalódottan. Egy cukrászdában ültünk. Ő volt az egyetlen személy az életemben, akivel szorosan tartottam a kapcsolatot. Napi szinten beszéltünk vagy chaten vagy telefonon, és havonta egyszer összejöttünk a kedvenc cukrászdánkban egy finom sütire kis szülővárosunkban.

- Miért nem tudod egyszer happy endesre megírni? - morgolódott továbbra is.

- Én szeretném - válaszoltam őszintén, - de a szereplőim a történet végére meggondolják magukat.

- Na, persze! Mintha azok a karakterek, akiket te - nyomta meg erősen a te szót -, találsz ki, csak úgy eldönthetnék, hogy mit tesznek vagy mit nem tesznek. Te vagy olyan undok, hogy direkt bőgősre írod meg.

Felnevettem. Piri semmit sem változott, csak öregedett egy kicsit, úgy mint én. Negyvennégy évesek voltunk, de én sokkal többnek éreztem magamat. Két válással a hátam mögött, gyermektelenül éltem az életemet. A tanítást a második válásom után adtam fel, mert akkor elegem lett mindenből és úgy gondoltam, hogy új életet kezdek...immár egyedül. Nem akartam már az igaz szerelmet keresni, mert rájöttem, arról már lekéstem, az már elmúlt, azt már soha nem kapom meg. Az ország egyik kis szegletébe vonultam vissza és regényeket kezdtem el írni. Először csak azért, hogy kiírjam magamból a bánatomat. Aztán, mivel fogyni kezdett a megtakarított pénzem, úgy gondoltam, megpróbálkozom a kis sztorijaim kiadatásával. Eszembe sem jutott, hogy befutok valamelyikkel is! Mégis így lett. Legalább valamiben sikeres voltam...

Elnéztem a barátnőmet, akinek olyan csodálatos élete volt az enyémhez képest. Gézához ment hozzá feleségül, aztán megszületettek nekik az ikrek, Edina és Erika, majd jó néhány év múlva Peti. Jó állásuk volt mindkettőjüknek és jó módban éltek. Irigyeltem. Neki sikerült az, amire én csak vágytam, amiről én csak esetleg írhattam a regényeimben. A hőseimnek, ha akartam, megadhattam bármit, ami az én életemből hiányzott.

Őróla soha sem beszéltünk. Tudta Piri, hogy az a seb  vérzik a lelkem mélyén, ezért nem említettük, bár minden beszélgetésünkben ő ott volt, mert hozzám tartozott, és a regényeimben is mindig ő volt a férfi, akiben én, a hősnő, mindig őrülten beleszerettem, de az élet elválasztott bennünket újra és újra és sosem lehettünk az egymáséi. Mindegy, milyennek írtam le főhőseim külsejét, Pirivel együtt tudtuk, kikről szólnak a történeteim. 

Most is, a cukrászda egyik asztalánál ülve bevillant az a késő tavaszi nap, amikor vásárláskor megcsörrent a mobilom, és hosszú idő után újra megláttam az ő nevét a kijelzőn. Láttam magamat sebes léptekkel a szálloda felé igyekezni, ahol ő már csillogó szemekkel várt rám. Azonnal megfogta kinyújtotta kezemet és felvitt a szobájába. Őrült szenvedéllyel téptük le egymás ruháit és lettünk egymáséi. A hiánya csak akkor hasított a tudatomba. Azon a napon mondta először, hogy szeret. Hangja itt van a fejemben.

- Lídia, Lídia, édesem - hörögte, ahogy mindenemet markolászta és közben hevesen mozgott bennem. - Szerelmem! Szeretlek... 

Szívem túlcsordult szavaitól, és úgy tapadtam hozzá, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Aztán jött a keserű kiábrándulás, a tudat, hogy nős. Én azt hittem, azért hívott fel, mert meggondolta magát és elvált Szilviától. Ám jött a szeretkezés utáni kijózanodás: a feleségét velem csalta meg. Hisztériáztam, veszekedtem, ennek ellenére egy időre a szeretője lettem újra. Még Tamást is eldobtam, mert hinni akartam abban, hogy elég erős lesz a szerelme ahhoz, hogy elhagyja Szilviát...de nem én győztem, hanem a vagyon, és a pénz, amit a felesége egy gyermekkel örökre megpecsételt. Ezt akkor értettem meg, amikor mellőlem rohant el, mert Szilviának megindult a szülése. Akkor örökre jöttem el tőle. Új telefonkészüléket vettem új telefonszámmal, hogy soha többé ne tudjon hívni, és amikor lediplomáztam, az ország másik végébe mentem tanítani. Két házassággal, két férfivel próbáltam őt elfelejtetni. Nem sikerült. Nem a férjeim hibája volt, hanem az enyém... Túl magasra tettem a mércét a számukra, és őt nehéz volt megdönteniük. A szívfájdalmamat pedig csak tetézte, hogy kiderült, meddő vagyok, nem lehet gyerekem. Örökbe fogadni nem akartam, három sikertelen beültetés után pedig feladtam. 

Aztán eljött az a bizonyos nap, amikor az új regényem megírása közben megszólalt a telefonom, és ő hívott. Semmi sem változott, mintha nem is telt volna el annyi év! 

- Hogy vagy, Lídia? - kérdezte.

- Jól - válaszoltam kurtán. 

- Láttam, sikeres írónő lettél - folytatta. - Szilvia és a lányom, Franciska is nagy rajongóid. 

- Ez kedves. 

Elhallgattunk egy kis időre. Ő még próbált társalogni, megkérdezte, az anyám hogy van, és a testvéreim felől is érdeklődött. Feri tíz évvel ezelőtt autóbalesetben meghalt. Anyámat nagyon összetörte a halála, hiszen annyira szerette Ferit. Öcsém, Márk családot alapított külföldön és mint fizikus, egy kutatóintézetben dolgozott. 

Amikor már nem tudott miről kérdezni, felsóhajtott és ezt mondta:

- Lídia, semmi sem változott. Ugyanúgy szeretlek, mint régen.

Szavaitól remegni kezdtem és könnyek gyűltek a szememben. Szerettem volna azt mondani neki, hogy én is még mindig szeretem őt, számomra sem változott semmi sem, de nem akartam újra gyötrődni és szenvedni. Legyűrtem a torkomat fojtogató sírást, megköszörültem a torkomat, és így válaszoltam:

- Köszönöm, hogy felhívtál. Jó volt veled egy kicsit beszélgetni, de sajnos le kell tennem, mert határidős vagyok az új regényemmel.

- Lídia - szólt gyorsan közbe, mielőtt még bonthattam volna a vonalat. - Nem kérdezted, de azért megmondom, hogy a lányomat Lengyel Franciska Lídiának hívják... A második nevet én adtam neki... 

Ezzel letette. Én pedig ott maradtam egyedül, a fájdalmas emlékek kereszttüzében, arcomon sűrű patakokban folyó könnyeimmel.