Agyparádé

2. fejezet

  Persze nem mentem el. Most fontosabb dolgom volt holmi fölösleges pszichológiai tanácsadásnál. Ki kellett törnöm innen és ezt éreztem a legfontosabbnak jelen pillanatban. Hogy honnan? Ebből a rohadt börtönből, amit magam köré építettem. Senkiben nem bízok meg, és benne sem bízik meg senki. Ez nem mehet így tovább. Ezért van nekem Sophie.

Jó, de ki az a Sophie? Nos, ő az a lány, akinek a legtöbbet foglalkoztam az elméjével. Ha úgy vesszük, véletlen volt az egész. Az iskolában egymás mellé ültettek minket, és ennyi éppen elég volt. Túl kíváncsi vagyok, azt hiszem.

Általában egyedül ülök, aminek annyi a magyarázata, hogy nem vagyok kulturlény. Drága osztályfőnökünk azonban éppen idejét látta annak, hogy egy kis társaságot kapjak magam mellé, ezért bevetette a Jolly Joker-t: Sophie Williams-et.

Átlagos név. Nem tagadom, tényleg az, de szerintem ennél érdekesebb Sophie Williams-et nem hord a hátán a Föld. Hosszú, fekete haja van és folyton terepmintás ruhákban jár. Az édesapja a háborúban halt meg néhány évvel ezelőtt, habár már lassan tíz éve nem is járt az Államokban... és nem is fog soha többet. Sophie valószínűleg így gyászol. Senkinek nem mondta el az esetet. Én is csak véletlenül tudtam meg. Kíváncsi voltam az öltözködési stlíusa gyökerére, ezért kikerestem magamnak. Nem erre számítottam.

Mindenesetre szép gesztus. Nem tudom, ha én is meghalnék, akkor vajon hordana-e olyan ruhákat, mint én. Nagy valószínűséggel nem. Bár ki tudja, a jövőbe még én sem láthatok.
Nos, igen. Sophie. Ez a lány ezen kívül a legnagyobb, hogy is mondják? Pletykafészek az osztályban. Vagyis inkább csak volt. Az esemény óta. Én csak így hívom, azt is csak magamban. Szerencsére nem tud a „képességemről". Átnéztem az összes emlékét. Fél évig minden tanítási napot azzal töltöttem, hogy jobban megismerjem őt. Jártam az összes óvodai kirándulásán, a fogorvosánál - ahol annyira rettegett, hogy kiszaladt a mosdóba a kezelés közben- az apja temetésén, az általános iskolai ballagásán. Sok emléke és élménye volt.

Be kell valljam, sokszor azért szeretek emberek emlékezetében nézelődni, hogy olyan élményeket tudhassak magaménak – ha csak egy pár percre is – amik soha nem lehetnek az enyémek. Nekem nem lesznek vad, motoros kirándulásaim a hegyek között, nem fogok állatkertekbe és strandokra járni, ahogy azt átlagemberek teszik. Sőt, azt sem fogom megtapasztalni, hogy milyen életünk első könyvadaptációja... mégis mindent magamévá tettem. Olykor csak az utcán, olykor üzletekben, vagy bárhol, ahol emberek fordulnak elő. Minden nap ezt teszem... lehet, hogy mégsem irányító akarok lenni. Talán élményvadász. Körbeutaznám az egész világot és mindenhonnan összegyűjteném az ott élő emberek csijét, azt az esszenciát, amitől India lakói teljesen különböznek Angliáétól... nem, nem. Én nem ilyen vagyok. Soha nem tudnám elhagyni az országot. Az idegen tájakon nem ismerek senkit és semmit, amiből soha nem kerekedett jó dolog. Lehet, hogy csak Denver embereiről írnék... igen, írnom kellene az itteniekről egy könyvet. Egy beható, hónapokat, sőt, éveket átfogó kutatást kell végeznem, hogy MEGÉRTSEM az embereket. Azt hiszem nem lesz egyszerű.


***


A busz megállt. „Végállomás!" – recsegte a megviselt hangszóró. Furcsa. Nem is emlékszem, hogy felszálltam erre a buszra. Azt hiszem néha magamat is tudat alatt irányítom.