Anicét - a Tiszta szívű

1. rész

Mielőtt a világ "elmozdult" volna, azaz a Háború előtt

1.

Anicét a régi lőtér szívében álldogált, és várta a többi fiú érkezését. Vékonyszálú, szőke haját a szél lebegtette, mert a feje búbján volt egy kis forgó, és ott a haját sosem tudta lefésülni. Kék szemében összeszűkült a pulilla, ahogyan abba az irányba nézett, ahol a nap hamarosan lebukik a látóhatár mögé, hogy teret engedjen az éjszaka sötétjének és a Hold uralmának, mely nem igazán engedte a fényt érvényesülni. Ő nem bánta, ha eljő az éjszaka, szerette a sötétet, olyan megnyugvást okozott számára. Érdekes; a legtöbb korabeli gyerek félt ilyen helyzetekben főleg, egy ilyen kihalt helyen, mint ahol most ő tartózkodott. Az ő szívét valamiért megkeményítette a sok tapasztalat, nyolc éves létére néha olyan felnőttesen tudott gondolkozni. Hamar megedzette az élet. Az édesapja még három éves korában elhagyta őket; szó nélkül lépett le, és soha többé nem hallottak róla. A kishúga, a kicsi Nadine még csak másfél éves volt akkor, ő még korábban kóstolhatott bele az ínséges életbe, pesze szegényke azt sem tudta mi történik még akkor, hiszen ő maga, Anicét sem. De megtanult nélkülözni, és sok mindenről lemondani, mert igen szegényes körülmények között éltek. Nem voltak drága játékai, csak azt kapta, amit anyja megengedhetett magunkak, és az az alapvető élelmen kívül nem sok volt, hiszen néha még arra sem igazán futotta. Azért ők mégis boldogok voltak így hármasban is. Sokat nevettek, játszottak, és közben azért Nadine is felcseperedett, elérte az iskolás kort, és édesanyjuk őt is tisztességesen szerette volna taníttatni. Ami azért szerencsére úgy tűnt sikerült, még csak az elsőt végezte a szőke copfos kislány, de nagyon ügyesnek, tanulékonynak bizonyult. Az iskolaidőben a kisfiú el is határozta, hogy elmegy dolgozni a nyáron, hogy tudjon segíteni ezzel is, no meg azért, mint minden gyereknek, neki is voltak vágyai. Egy versenybringát nézett ki magának a főúton elhelyezkedő Vas-Műszaki üzlet kirakatában. Metálos kékségével mindig hívogatóan "integetett" felé ez a kerékpár, ő meg vágyakozva figyelte, de tudta, ilyenje sosem lesz, hiszen azért nem csak az álmok földjén élt ő és tudta, egy nyolc éves kisfiút ugyan ki alkalmazna bárminemű munkára is.. Hát, senki! Szerencsére a háznál volt egy vén, fekete színű férfibicikli, ezzel járt ki a városka határába; most is a kormányt szorongatva álldogált, mikor megpillantotta a naplamente bíborában a fiúk sziluettjét, két ujját szájába dugva hangosat füttyentett feléjük, mintha nem látták, tudták volna, hogy itt van, és várja őket. Három barátja érkezett ide, és egy lány is, Pálma. Fehér nyári ruhácskáját piros meggyek díszítették, ruházata ellenére igenis fiús típus volt, azért lógott sokat a srácokkal. Ők is befogadták maguk közé, egyenrangúnak tekintették, olyanok voltak ők együtt, mintha mindigis együtt lettek volna. Most éppen háborúst szerettek volna játszani; a lőtér falából még mindig sok-sok régi hüvely, ellőtt töltény került elő, amit ők gyűjtögettek, és elrejtettek a főhadiszálláson, amely egy aprócska őrbódé romja volt a lőtér bejárata mellett. Csodálatos, és feledhetetlen volt ez a nyár. Akkor még gondtalanok voltak, nem egészen sejtették, hogy a jövőjük sokkal keményebb lesz majd..