Anicét - a Tiszta szívű

22.

Visszafelé már úgymond eseménytelenebb volt útjuk. Mindenki el volt gondolkodva, csendesen vonultak vissza abba a terembe, amit hálóteremnek hittek. Sajnos Répássy kicsit kitolt Anicéttel: a Csongor fölötti ágy nem volt az igazi, hiszen az ellenséges fiúk vették őt itt körül.. Márk társai éppen a másik sarokban helyezkedtek el, és sajnos Anicét nem hagyhatta el ezt a helyet, hiszen szakaszvezetője jelölte ki számára. Valószínűleg leszállt az este, és úgy tűnt, most van alkalmuk lepihenni. Sajnos, azt már nem lehetett megállapítani, hogy reggel van-e vagy este, órát azt nem kaptak. Lehet, hogy ez is része a kiképzésnek? Mindenesetre Répássy elrendelte a takarodót, elhalványultak a fények, mindenkinek el kellett foglalnia az ágyát. Anicét elhelyezkedett Csongor fölött, és érezte, hogy elfáradt. Nem is fizikailag, hanem inkább idegileg, lelkileg. Ez a fáradtság sokszor rosszabb, ilyenkor már csak arra vágyott, hogy lecsukva szemét meglephesse az álom.. Pedig akár hálás is lehetett volna ezért a fárdtságért, mert ilyenkor az ember könnyebben álomba tud merülni, és nem bökdösik agyát a mérgező gondolatok. Semmi értelme nem volt azon agyalnia, hogy Nadine-al mi van, belelovallnia magát újfent a szörnyű bűntudatba, mert ott kellett hagynia a húgát abban a rettenetes világban és helyzetben. Mert bizony, teljesen olyan érzés fogta el, mintha egy másik világba csöppent volna. A sok esemény hatására olyan érzése volt, mintha már hetek teltek volna el azóta, hogy elhagyta otthonát. Most, hogy magára maradt a gondolataival a gyász újabb hulláma támadta meg lelkét. A rettentő fájdalom nem múlt el, hiszen az édesanyját veszítette el, és a csönd és nyugalom savként marta fel a beszáradt sebeket. Lezárt szemhéja alól csöndes patakokként indult meg könnyei árja, nem mert sírni, némán gördöltek le a könnyei, hogy a száraz párna magába szívja őket. Beburkolózott a vékony takaróba, fejére is ráborította, mintha így el tudna bújni a világ elől, hogy kettesben maradhasson, fájdalmával, gyászával, és megvívja vele a csatát, mert nem volt szabad megengednie, hogy maga alá temessék az érzések, de a gyász olyan szörnyeteg, melynek engedni kell, hogy kiélhesse magát az emberen. Észre sem vette, hogy már az álmok birodalmában jár, ismét otthon van a kies kis szobában anyja holtteste mellett, megérinti hűvös arcát, megsimítja, hogy örökké búcsút vegyen tőle. Anicét hitt abban, hogy az álmok egy magasabb szinten találkozások is, de nem sikerült anyjával úgy találkoznia, hogy az életben legyen, nem kapott feloldozást tette alól, hogy ott hagyta húgát egyedül. Hatalmas dörrenésre eszmélt épppen, mikor Nadine nyitott be a kis helyiségbe, hogy szemrehányón nézzen rá, némán, beletörődve sorsába. A fiú szeme felpattant, hideget érzékelt maga körül, mintha megremegett volna alatta a föld, lőporszagot érzett, kiabálások harsantak fölötte, és az ég bíborszínben derengett. Nem értette hol van, és mi történik vele, hirtelen ült fel, kiáltozásokat hallott maga körül. És akkor egy bomba robbant, repeszek hasították szét a levegőt, fel akart pattanni, de nem tudott elszaladni, mert egy kocsi magas platóján volt, könnyen le is zuhanhatott volna, mert elég magas volt. Ismerős hangot hallott maga mellett:
- Anicét, ugorj le, meneküljünk, mind meghalunk! - Márkot pillantotta meg, mellette Edgár állt, még a homályban is világított sápadt arca.
- De hogy, mi történik...... - kiáltotta, miközben megragadta a kocsi szélét, és leugrott, elég nagyot, de szerencsére ügyes volt, és nem bicsklott ki a bokája.
Furcsa volt, mert kemény talajt értek lábai. Próbálta érzékeit kiélesíteni, mert ez az egész olyan furcsa volt, mintha nem is a valóságban járna, és igen, kitapogatta a szoba bútorait, valami különös illúzió áldozatai voltak, mintha kollektív tudatban álmodnának..... Hirtelen feltépte az ajtót, és megszűnt ez az illúzió, a hálóteremben voltak, ahol a fiúk össze-vissza helyezkedtek el, volt, aki nagyon megrémült....... És ekkor Répássy hangja szelte át a helyiséget:
- Egyes számú hadgyakorlat ezennel véget ért; az teljesítette megfelelően a küldetést, aki nem pánikolt be! És következzen azok neve, kiknek el kell gondolkodia, hogy mennyire is valók a kiképzésre egyáltalán!