Valltemis

Act. I "Valltemis"

Reggel volt... kivilágosodott, mint ahogy minden nap szokott. Egy teljesen szokásos, és unalmas napnak tűnt ez is, mint az előző. Aztán... Egy emléktől... Minden megváltozott!

Hajnalban néha kijárkálok a városba, melynek neve Eulwo. Ilyenkor szeretem, hogy szinte teljesen egyedül vagyok, és nyugodtan elgondolkozhatok. Bár ami ezután történt, azóta nem merek elgondolkodni semmin mert csak az az egy emlék jár a fejemben.
A nevem Dilan Trackley és most elmesélem hogyan is kezdődött.

Egy öreg úrral találkoztam, épp a fogadó elött, pont akkor távozott onnan. Az utcán pislákoltak a fények, megvilágítva az utcán lévő pár házat. Szerettem embereket megismerni, és persze most se tettem kivételt. Mikor közelebb mentem hozzá, megláttam a szemeit, amik nem voltak átlagosak, nagyon nem. Vérvörösen izzott, és mintha forgott volna benne valami fekete minta. Hírtelen megragadta a kezem és a falnak szorított.
- Csak nem félsz? - Nevetett
- Ki vagy te? Sosem láttalak, eressz el! - Ilyedten, és remegő kezekkel nyögtem a szavakat.
- Nem vagyok én senki, és többet nem fogsz látni, effelől nem kell aggódnod! -A mosoly nem szállt le a képéről, inkább felnevetett.
Aztán az arcomra tette a kezét, és szorította. Nagyon fájt, de nem az ahogy szorítja, hanem ahogy belemászik az fejembe és elhelyez egy emléket benne. Egyre erősebben szorított, és mintha a körmei hírtelen nagyobbakká, és tű hegyesekké váltak volna. Mikor a szabadulásomon gondolkoztam, hírtelen beugrott ez az emlék, még ha nem is akartam.
Egy kis szobában voltam, vagyis, nemtudom hogy én voltam e az, vagy valaki más, de úgy éreztem csak én lehetek. Ez fura. Volt egy tükör, de nem láttam benne magamat. De miért nem? Nemtudom, de nem is volt időm ezen rágódni, mert egy füstfelhő a szoba sarkán kezdett eltünni, és látszódni kezdett egy ágy. Egy ágy, és rajta két idős ember. Valahonnét ismerősek voltak, csak nem tudom honnan. Miközben figyeltem hogy mi történik velük, az emlék egy pillanatra megszakadt és a valóságba tértem vissza...

Ez nem ember... Ez valami démon, a körmei hosszúak, melyek az arcomon voltak, a szeme vérvörösen izzott, az arca sápadt volt és tele sebhelyekkel. Attól féltem hogy olyan erősen szorít, hogy eltöri a koponyámat, de aztán az egyik pillanatban elengedett, de a körmével végigsértette az arcomat. Én a földre rogytam, erőtlenül. Ezután porrá vált és eltünt minden nyom nélkül. Egyedül csak egy sebhejet hagyott maga után ami centikre ment el a szememtől.
Mikor fel próbáltam kelni, eszméletlenül szédültem, fájt a fejem, mint ahogy eddig soha, és az emlékek újra beugrottak....

Az egyik ember az ágyon, egy férfi volt. Valami kis üvegcsét tartott a kezében, amiben volt valami zöld folyadék. Lecsavarta a tetejét, és megitta. De csak a felét, mert a másikat a nő itta meg. Egy percig csendes volt a szoba. Az óra a falon ketyegett, a leejtett üveg gurult a padlón, az ablaknál a függönyt verdeste, a fák leveleit csapkodta a szél. Aztán a férfi elővett egy pisztolyt... Durr! Durr! Durr! Már lassan kiürítve a tárat, egy sorozatot adott le magára. Lerogyott a földre és porrá lett, csak a ruha maradt meg utána. A nő teljesen nyugodtan ült, mintha mi sem történt volna. De aztán az ő nyugalma is megtört, és a pisztolyért nyúlt. Reménykedett, hogy talán maradt benne még lőszer. A fejéhez fogta és a szemembe nézett. A tekintete üres volt, és üveges szemivel, széles mosollyal az arcán nézett engem. Durr! Elhangzott a lövés, és vérvörösre festette be a közeli falat, a padlót. Fura volt, mert ő nem lett porrá. Helyette feltápászkodott, és a kilőtt szemével, lyukas koponyájával rámtekintett, mosolygott. Semmi emberi nem volt abban a nőben. Valamit mondott, de nemértettem mit.
- Valltemis - Suttogta párszor
Ezután négykézlábra állt, - Valltemis -és felém futott. Ekkor én hideget éreztem a kezemben, mintha valami lehúzta volna. Egy ezüstös külsejű pisztoly volt az. A markolatán olyan minta volt, mint annak az "embernek" a szemében, a fogadó előtt, az oldalán pedig végig húzudott valami szöveg. "Returne dar Valltemis!" Rászegeztem a nőre akaratom ellenére, mintha nem is én tettem volna. Durr! És a nő, egy másik lyukkal a fejében már nem mozdult, csak lerogyott, és porrá lett...

Én még mindig a földön fetrengtem, mikor egy fiatal lány odarohant hozzám, és segítségért kiáltott. A hangok kezdtek elmosódni, elhalkulni, és mikor teljes csend lett, ránéztem arra a lányra aki segített nekem, de nem láttam sokat mert már el is vesztettem az eszméletemet.