Rockabye (Camren)

2.

Egy ideje mehettem, amikor három katonával találtam szemben magamat.

- Nocsak, nocsak. Ezúttal már nem lesz szerencséd. - nevetett az egyik, és lekapta a válláról a fegyverét.

Felismertem. Ő volt az, aki a bokámat lőtte meg.

- Én nem tenném! - hallottam magam mögött egy erős, határozott hangot.

- Miért ki vagy te itt kicsi lány? - kérdezte gúnyosan az egyik nagy darab férfi.

- Hidd el, jobb ha nem tudod.. Most pedig, rakd azt szépen le! - parancsolt rá.

- Camila.. - sziszegtem neki.

- Mindannyian jobban járunk, ha hagytok minket elmenekülni! - szólt még egyszer Camila.

Farkas szemet néztünk a nagy darab katonákkal. A lány oda sétált mellém, kivárt egy pillanatot, majd megragadta a karom és rohanni kezdett, vonszolva maga után.

A katonák nem hagyták annyiban. Jöttek utánunk. Hallottam, ahogy az egyik megtölti a puskáját. Camila hirtelen megtorpant, és megfordult.

- Azt mondtam, nem! - üvöltött a lány.

- Ki vagy te, hogy parancsolgatsz? Mindjárt megbánod. - forgatta meg az egyik a kezében tartott pisztolyt.

- Camila! Gyere el onnan!

Ahogy hangosan kimondtam a lány nevét, olyan dolog történt, amire nem számítottam. Az egyenruhások elrakták a fegyvereket, és félve néztek ránk.

- Camila Cabello? - kérdezte a 30-as évei felé közelítő tiszt.

- Na végre seggfej! - köpött eléjük a lány, aki védelmezően állt előttem.

- Mit keresel itt?! - üvöltött rá az egyik katona.

- Hé! Nem ordibálnék, oké?! Nem egy rangban vagyunk! - hátrált, így óvatosan belém ütközött.

- Leszarom, hogy a főnök lánya vagy! - mondta az egyik férfi, és a megtöltött fegyvert felénk tartotta. - Minek jöttél ide?

Rémülten kapaszkodtam a lány vékony derekába, aki még mindig óvatosan hátrált, így tolva engem is.

- SKH! - jelentette ki Camila.

Nem értettem. Mi az az SKH? Ezzel nem voltam egyedül.

- Mi? - kérdezte értetlenül az egyik hústorony.

- Semmi Közöd Hozzá! SKH! Ennyire hülyék nem lehettek... Egyébként, ha apám megtudja, hogy lelőttetek, akkor nektek annyi!

A katonákat ez nem hatotta meg. Mind a hárman Camilára fogták a fegyverüket. Semmi remény nem volt a szabadulásra.

- Camila! - szóltam neki hangosabban.

- Nyugi, nem merik! - nyelt egy hatalmasat, és megszorította a kezem.

Már nem volt hova hátrálni, zsák utcába kerültünk. A katonák egyre inkább közeledtek felénk a fegyverekkel. A szívem a torkomban dobogott. Már hajnalodott. A nap első sugarai rózsaszínes árnyalatot varázsoltak a sötét égbolt helyére. Nagyon féltem. Nem akartam meghalni. A katonák mögé néztem, mert lépteket hallottam. Teljesen lesápadtam. Ott állt az öcsém, az öcsém barátnője, és Lucy.

- Hé! - kiáltott Chris és fegyvert fogott a katonák felé. - Engedjétek el a nővérem!

- Unlak már titeket! - vont vállat flegmán az egyik nagy darab férfi és Chris felé lőtt, de ő kiugrott előle.