Visszaépítették a lerombolt épületeket, a feldúlt utakat és a szétzilált életeket. Az égig érő felhőkarcolókon és hosszan elnyúló járdákon már nyoma sincs a rombolásnak. Halovány emlék maradt csupán az emberek életében, hogy vannak, akik elpusztíthatnák törékeny világukat. De vannak hősök – mindig vannak ehhez a szakmához elég őrültek. Tudósok, kémek, valaha volt katonák, igazi harcosok. Csakhogy azóta évtizedek teltek el.
Amerika Kapitány és Tél Katona visszavonultak egy aprócska lakásba a külvárosban. Bucky megszállottan gyűjti a Kapitányról szól ereklyéket – pólókat, plakátokat, zoknikat, óvszereket -, Steve pedig bosszúból összefirkálja a fémkart, mikor a másik alszik. Sikerült nekik is. Ki hitte volna? Leéltek egy életet. Egy teljeset.
Clinton a családjával és az unokákkal foglalatoskodik Miamiban. Natasha néha meglátogatja, ő még mindig a S.H.I.E.L.D-nél dolgozik, bár inkább a háttérben, egy kényelmes irodából.
Bruce Thaiföldre költözött, próbál segíteni másokon azzal a rengeteg tudással, amit élete során összeszedett -, bár Hulk máig besegít az ügynököknek, ha szépen kérik. Nagyon-nagyon szépen.
Thort senki sem látta az utolsó bevetésük óta. Visszament Asgardba, hogy átvegye apja helyét, azóta nem támadtak rájuk, szóval biztosan jól végzi a dolgát.
Anthony Stark továbbra is a Toronyban él, bár az ő sorsa nem alakult olyan fényesen, mint a többi Bosszúállónak. Egész életében várt valakire; egy hazug, megátalkodott istenre, aki soha többé nem tért vissza Midgardba a leigázási kísérlete után. Tony egyetlen ketyeréje sem volt képes megtalálni a fekete hajú veszedelmet. De azért ő reménykedett. Egészen addig, míg el nem kezdett felejteni dolgokat. Dátumokat. Ismerősöket. Saját magát.
J.A.R.V.I.S hangja töri meg a csendet; – Uram, szerintem nem kellene ma dolgoznia – tanácsolja, de a férfi meg sem hallja.
Fáradtan beletúr megőszült tincseibe, miután megigazítja orrán a szemüveget, és próbálja megfejteni az előtte elterülő tervrajzok sokaságát. Bonyolultnak és túl kuszának tűnnek számára az ábrák és az egyenletek, csak megfájdul tőle a feje. Úgy érzi ez fontos, mégsem bír sokáig koncentrálni. Gondolatai időről időre a semmibe kalandoznak. Próbálja elemezni a reggel kapott információkat, melyeket J.A.R.V.I.S minden nap elmond neki; Ő Anthony Stark. Vasember. Zseni, milliárdos, playboy és emberbarát. A Bosszúállókhoz tartozik, megmentette a világot – nem is egyszer.
Képek pörögnek végig a szeme előtt. Nem erről a világról. A sötétségről és az univerzumról. Fekete hajról, sápadt bőrről, nevetséges zöld-arany hacukáról. És szavak, mint az arrogancia és a felfújthólyag. L-L... nem tudja. Ott van a nyelve hegyén, a mellkasában, a szívében, de nem jön ki a szó. A név. Megakad a torkán, mintha vékony, kecses ujjak fojtogatnák.
Türelmetlen mozdulatokkal löki el magát az asztaltól, a szék hangosan csattan, ahogy felborul, de nem foglalkozik vele. Végig simít a mellkasán, a kék fénnyel égő anyagba törli izzadt tenyerét, ahogy megindul az emeletre. Fájnak a térdei. Kellene egy bot, J.A.R.V.I.S is mindig mondja neki, de nem hajlandó rá. Az azt jelentené, hogy megöregedett. Ő nem megöregedett, csupán... elszállt felette az idő. Az nem ugyanaz – szerinte.
- Uram, azt hiszem látogatója van – szólal meg ismét a gép, mikor Tony felér a nappaliba és a bárpult felé veszi az irányt. Az italok iránti szeretete és jó ízlése legalább nem változott.
- Nem vagyok kíváncsi senkire – közli feldúltan, de már késő. Ott áll az a bizonyos L. Tony mellkasa megint egyenletlenül süllyed és emelkedik a látványra. Nyelve a fogaihoz szorul, ahogy ezt az egy betűt ismételgeti magában. L...L...L...
