Eljátszik a gondolattal.
Carter ügynökkel öregedne meg. Bevetésekre járnának, minden útjukba kerülő rossz fiú baját ellátnák. Hétvégén táncolni mennének. Elhívná az első randevújukra, amit még sok másik követne. Élveznék egymás társaságát. Élveznék az életüket. Összeszedné az erejét –, mert a repülőből való kiugrás ejtőernyő nélkül gyerekjáték -, aztán megkérné Peggy kezét. Lenne egy visszafogott, szerény esküvőjük. Vennének egy otthonos lakást valahol a kertvárosban. Vennének egy kutyát. Gyerekeik is születnének. Először egy fiú, aztán kislány. Esténként mesélne nekik. Egy hősről. Egy Buckyről. Az egyetlenről. Búcsúzóul puszit nyomna a fejük búbjára. Ezután a kandalló előtt táncolnának. Elégedettek lennének az életükkel. A gyerekeik felnőnének, elvégeznék az iskolát, sikeresek lennének és boldogok. Kirepülnének a fészekből, ők is családot alapítanának. Hétvégente meglátogatnák őket, vasárnaponként együtt ebédelnének, hétköznap pedig az unokákra vigyáznának. Mosolyogva figyelnék, ahogy a testük lassan szétfoszlik az idő vasfoga között. A teraszon ücsörögnének, vicces emlékekről diskurálnának, míg el nem jönne az ő idejük. Mindvégig Peggy mellett lenne. Egy csodálatos életet tudhatna maga mögött.
Megmentené Buckyt. Ott. A vonaton. Az utolsó pillanatban elkapná a legjobb barátját. Véget vetnének a háborúnak, hősökként térnének vissza az átlagos életükbe. Egy jobb életbe. Továbbra is együtt laknának. Lehet, hogy terápiára kellene járniuk. Aztán mindkettejük megtalálná a megfelelő nőt. Ő Peggyt. Megnősülnének, gyerekeik születnének. Bucky lenne a keresztapjuk. A barátja minden rosszaságra megtanítaná a kölyköket, Steve pedig minden jóra Bucky gyerekeit. Közel laknának egymáshoz. Sokat találkoznának. Megöregednének, mint legjobb barátok. Az elválaszthatatlanok.
Meghalna Buckyval. Ő is leesne a vonatról. Vagy ő is meghalna, mikor a repülő becsapódik. Lett volna egy mondhatni jó élete. Emlékekkel. Nem kellene szenvednie Bucky hiánya miatt. Peggy nélkül. A saját kora hőseként halna meg. Nem a saját kora hőse lenne egy olyan jövőben, amit képtelen megérteni.
Arcul csapja a valóság.
A lift üvegfalain át nagyszerű kilátás nyílik a városra. Égig nyúló épületek magasodnak egészen a felhőkig. Sárga taxik sorakoznak a forgalomban és aprónak tűnő emberek sietnek az utcákon. A város zaja egybeolvad, Steve alig tudja megkülönböztetni az autók kürtölését és a fékezések irritáló sikoltását. Kihall egy mély férfi hangot a tömegből. Ordibál, de Steve nem érti a szavakat. Talán valaki meghúzta a kocsiját. Vagy elvettek tőle egy taxit. Esetleg lekéste a buszt.
A liftet halk dallam tölti be, míg egyre magasabbra érnek az emeletek között. Sokáig senki nem szól semmit. Az ügynökök néha hátra sandítanak rá és Tony Starkra. A milliárdos még mindig a Vasember jelmezt viseli, de a fejrészt elhagyta valahol. A felső ajka felszakadt, a szemei alatt kialvatlan karikák húzódnak. Elég rosszul néz ki, de Steve nem ítélkezhet. Amerika Kapitány öltözete sincs jobb állapotban. A jobb alkarján az anyag leszakadt, mikor végig csúszott a betonon. Az arcán több napos borosta díszeleg.
- Hé, Kapitány, nem akarsz végre kiöregedni a szakmából? – kérdezi az egyik ügynök, mikor már sokadszorra pillant át a válla fölött. A férfi vékony ajka viccelődő, már-már gúnyos mosolyba görbül. A mellette várakozó három társa fojtottan felnevet, míg meg nem szólal az egyikük:
- Annak is eljön az ideje, Robert – mondja. – Elvégre csak úgy repülnek az évtized... akarom mondani az évek, nem?
- Hagyjátok abba! – szól rájuk a harmadik fickó. – Senki sem tanította meg nektek, hogy tisztelni kell az öregeket? – kérdezi, de hangjában nyoma sincs komolyságnak. Felnevet a saját viccén, majd még utoljára hátra néz Stevere, mielőtt mind a négyen kilépnek a liftből.
Stevenek nincs kedve nevetni rajtuk. Meghallani sem akarja őket. Épp eleget szórakoztatják a korát célzó viccekkel ahhoz, hogy már unja őket. Meredten bámul maga elé, inkább próbálja kizárni a külvilágot. Egy pontra fókuszál a földön egészen addig, amíg meg nem hall egy ismerős hangot: Vasember ereje feltöltődik. A következő pillanatban a négy ügynök métereket esik előre. A hátukon kissé megpörkölődik a ruha, de látszólag ez a legkisebb bajuk. Mindannyiuk a földön hever, először nem igazán értik, mi történt, majd haragos gyanúval Tonyra néznek.
- Nahát, meghibásodhatott valami – sóhajt fel Tony, mikor minden szem rászegeződik. Alig bírja visszatartani a mosolyát, s csak akkor engedi meg magának az elégedett vigyort, mikor már csak Steve figyeli őt.
- Erre nem volt semmi szükség – szólal meg Steve, de az ő arcán is elterül egy féloldalas vigyor. Tagadhatatlanul jólesett látnia, ahogy az a négy beleépült pár pillanatra a talajba.
- Csak én szívhatom a véred, öreg barátom – feleli Tony, majd annyiban hagyva a témát ő is a dolgára indul.
