The thantophobic boy

Prológus

Sziasztok!

A mai napon végre megtörténik az, amit nyár óta várok: kikerül a végleges változata a prológusnak. De nem is mondanék mást, csak annyi, hogy jó szórakozást és várom a véleményeteket!😄

Prológus

A bejárati ajtó előtt állva vártam, hogy valaki beengedjen a házba. Léptek zaja és halk motoszkálás hallatszott bentről, majd egy éles női hang így szólt:

– Ki maga? Mit akar?

– Terápiára jöttem. – A „terápia" szót némi gúnnyal ejtettem ki. Utálom ezt a szót, sehogy sem áll a számra.

– Várjon egy pillanatot – felelte tétován a hang tulajdonosa.

Fél perc múlva kinyílt az ajtó, és egy vörösesbarna hajú, középkorú nővel találtam szembe magam. Betessékelt a házba, és egy ajtóhoz vezetett.

– Ez Ben irodája – mondta, majd egyedül hagyott.

– Hülye picsa... – mormogtam alig hallhatóan.

Vártam néhány másodpercet, és egy sóhaj kíséretében bekopogtam.

Egy jóképű, sötét hajú, feltűnően kék szemű férfi nyitott ajtót.

– Szervusz, segíthetek valamiben?

– Öhm... Időpontom van.                                                                              

– Milyen névre?

– Langdon. Tate Langdon.

– Á, örülök a szerencsének! Hívj csak dr. Harmonnak.  Kerülj beljebb, Tate.

Az ajtón belépve egy otthonosan berendezett, bőrfotelekkel és kanapékkal telezsúfolt iroda tárult elém. A falat sötét színű, talán mahagóni fából készült lambéria díszítette. A zöld mozaikos ablakokon beáramló napfény melegséggel töltötte el a szobát.

Dr. Harmon egy kanapéra mutatott, ő maga pedig a velem szemben elhelyezett fotelben foglalt helyet. A puha bútoron ülve kissé feszélyezve éreztem magam. Felhúztam a lábamat törökülésbe, és idegesen malmozni kezdtem, miközben az iroda berendezését és a cipőm talpát tanulmányoztam.

– Maga meleg? – bukott ki belőlem a kérdés.

Amint kimondtam a mondatot, egyből megbántam. Hogy lehetek ilyen hülye, hogy két perc után lemelegezzem a leendő pszichiáteremet, aki valószínűleg még jó néhány hónapig fog kezelni?

– Mi? Nem, nem – nevetett fel dr. Harmon. – Miért kérdezed? Úgy nézek ki, vagy mi?

– Hát... – kezdtem egy kicsit félve. Úgy tűnt, tényleg kíváncsi rá, miből vontam le ezt a téves következtetést. – Egy kicsit. Ez az iroda olyan... buzis. A bútorok, az ablakok, a színek – az egész. Maga meg a feszülős ingjében és a szűk szárú nadrágjában úgy néz ki, mint egy homokos férfi prosti – miközben ezt mondtam, végig egyenesen a szemébe néztem, és az arcát fürkésztem, mikor változik meg.

– Öhm... Ez igazán kedves dolog tőled – nevetett zavartan. Az erőltetett röhögése betöltötte a szobát, még az ablakok is beleremegtek.

– Kedves? – kérdeztem megrökönyödve. Nem pont erre a reakcióra számítottam. Persze, nem gondoltam, hogy elkezd ordibálni és elküld, de azért azt nem hittem volna, hogy egy „kedves dolog volt tőled" mondattal elintéz. – Ezt meg hogy érti?