The thantophobic boy

III. Fejezet

Sziasztok!

Hétfő van, vagyis itt az új fejezet! Ez az utolsó, ami nem vadonatúj, hanem átírás, remélem, tetszeni fog nektek! Várom a véleményeket, jól esne egy kis motiváció!

btw. szeretném, ha küldenétek nekem kritikás blogokat! Várom a linkeket!

III. Fejezet

Mióta összevesztem Violettel – pontosabban mióta otthagyott a pincében – visszatért régi ismerősöm, a magány. Rövid, alig két hétig tartó távolléte alatt szinte el is felejtettem, milyen szórakoztató társaság tud lenni – megjegyezném, hogy ez szarkazmus volt.

Minden szabadidőmet – tehát minden időmet – a pincében töltöttem heverészéssel vagy Thaddeus után kutatva. Mondanom sem kell, hogy az a kis vakarék eltűnt, hiába kerestem mindenhol, hiába fenyegettem meg, hogy elárulom a titkát – a torzszülött démon nem lett meg.

Keresgélés közben az egész alagsort áttúrtam – így akadt kezembe egy poros, májfoltos könyvecske. Érdeklődve forgattam a kezeim közt, hátha találok a borítón valamit, amiből kiderül, mit rejtenek megsárgult lapjai, de a vastag rétegben ráragadt por és penész egyvelege új borítót képezve fedte be a könyvet. Néhányszor ráfújtam, majd látva az előbbi mozdulat eredményét – sűrű, por alkotta, ködszerű felleget a pince azon részében, ahol a noteszt találtam –, a pulóverem ujjával sikálni kezdtem a borítót.

Már-már kínosan hosszú, borítótisztogatással eltöltött percek után megszemléltem a könyvecskét, hátha mutatott valami javulást. Elégedetten konstatáltam, hogy a koszt sikeresen leszedtem róla – a borítóval együtt. Fáradt fintorral az arcomon megnéztem a ruhámat is – az egykor türkizkék kötött anyag foltokban – világosabb, sötétebb – szürkére színeződött.

Anya meg fog ölni, gondoltam sóhajtva, és levettem a pulóvert. Beleborzongtam, ahogy meztelen felsőtestemet megcsapta a pince hűs levegője, de nem törődtem vele, kifejezetten jól esett a hőmérsékletváltozás. Hamar hozzászoktam a hideghez, s mikor már alábbhagyott a libabőr, találomra felcsaptam a könyvecskét.

A dupla oldalon keresztben egy szárnyas lányt ábrázoló grafika bukkant fel előttem. Az elmaszatolódott rajz mellé egy néhány soros vers volt firkantva:

Galád, zengi a menny,

Az angyalok őt keresik földön s égen,

Hova bújhatna, hova futhatna?

Jaj, törött szárnyakkal sokra nem futtya!

Elmosolyodtam a régi helyesírásomon – borzalmas volt, mégis imádtam írni, főleg verseket. Nem érdekelt, mit hogyan kell, egyszerűen írtam, amit éreztem.

A szárnyas lány felé sandítottam, kicsit félve, kicsit reménykedve, kicsit nosztalgiázva. Féltem, hogy az emléke rabjává válok; reménykedtem, hogy valami csoda folytán megelevenedik, és apró, tündérszerű lényként mellettem áll, sosem hagyva egyedül; és nosztalgiáztam, mert a csodálatos emlékek, amik hozzá fűztek, néhány pillanatra elfelejtették velem a magányomat.

Tovább gyönyörködtem a képben, mikor a lány egyik szárnya mellett megpillantottam valamit, amitől elállt a lélegzetem. Csupán egy szó volt, semmi több, mégis megéreztem, ahogy a vér megfagy az ereimben, majd újraindul a keringése.

– Christelle – suttogtam elcsukló hangon.

Nem hittem volna, hogy egyetlen név ilyen hatást vált ki belőlem. Kirázott a hideg, a fejem búbjáról leszánkázott a gerincemen, le a sarkamig – jeges menetszele minden porcikámat átjárta. Felvillanó emlékképek, hangok és illatok színes kavalkádja zúdult rám, s úgy éreztem, minden megváltozott, csak a folytonos, megszakítás nélküli hideglelés maradt meg.