The thantophobic boy

II. Fejezet

Sziasztok!

Köszönöm szépen a prológushoz érkezett pozitív és motiváló kommenteket! Nem is tudod, mekkora erőt tud adni pár kedves szó! Köszönöm még egyszer!

Remélem, a mostani fejezet is elnyeri majd tetszéseiteket, várom a véleményeket! :)

II. Fejezet

Dr. Harmon tiltásának ellentmondva minden nap beszéltem Violettel. Eleinte feljártam a szobájába és ott beszéltünk, de mikor az apja járőrözni kezdett a folyosón, és óránként benyitott Violethez, miszerint „tudni akarta, jól van-e", jobbnak láttuk, ha más találkozóhelyet keresünk. Ez lett a pince.

Violet elmesélte, hogy mikor először jöttek megnézni a házat, a pince miatt szerette meg. És mivel a szülei – főleg dr. Harmon – úgy gondolták, jót tesznek ezzel neki, eleget tettek a kérésének, és ez lett az új otthonuk.

– Na ne! – röhögtem hitetlenkedve.

Képtelen voltam elhinni, hogy csak ezért költöztek ide. A híres pszichológus megvesz egy házat, ami kizárólag a gyerekének tetszik, csak mert félrekúrt és így akarja kiengesztelni? Elég röhejesen hangzik.

– Pedig de – bólogatott vigyorogva Violet. – Anya azt mondta, szerinte nem tesz jót Hallie-nek, ha túl nagy teret kap – utánozta az anyja hangját.

– Hallie? Az a kis vakarék? Te most viccelsz velem, ugye?

– Bár csak vicc lenne... Anya többet foglalkozik vele, mint velem... Nem mintha bánnám, csak fura. Még akkor vette egy tenyésztőtől, mikor elvetélt. Tökre olyan, mintha a kutya lenne a baba helyett...

A cseppet sem rövidnek mondható beszélgetések során egyre jobban megismertem Violetet, és még ha akarnám, se tudnám tagadni, hogy nagyon jól esett a társasága. Régebben, mikor még a Westfieldbe jártam, sosem tudtam barátokat szerezni. Ha mégis akadt valaki, aki odajött hozzám, azt vagy rossz szándék vezérelte, vagy még nálam is furább volt.

Akarva akaratlanul elejtett, apró megjegyzésekbe csomagolt információ-morzsákból felépíteni egy ember személyiségét egy hét alatt lehetetlennek tűnő feladat. A hangsúly a tűnőn van, ugyanis nekem sikerült.

Így tudtam meg többek között azt is, hogy Violetet is az enyémhez hasonló sorssal áldotta meg az ég, csak a szerepeket játszó szörnyetegek változtattak nevet. Ugyanaz a forgatókönyv: a gimnázium főkurvája vagy főköcsögje és csatlósai kiszemelik az áldozatot, esetünkben Violetet. Mondva csinált okkal belekötnek, mire az áldozat nem hagyja magát, és visszaszól. Ezen annyira felháborodik a támadó – akár értette a sértést, akár nem –, hogy kezet emel az áldozatra. És innentől kezdve minden nap ez történik, jobb esetben csak a helyszín más, rosszabban a közönség is cserélődik.

Undorító, amit csinálnak. Ezt nem csak azért mondom, mert engem bántottak, hanem azért, mert az egyetlen barátommal tették és teszik ezt nap mint nap.

Nem értem, miért csinálják ezt. Mi a céljuk vele? Ezzel töltik ki az űrt, amit az alkoholista apjuk és a depressziós anyjuk hagy maguk után? Vagy csak egyszerűen örömet okoz nekik, ha terrorizálhatnak másokat? Bármi is legyen a válasz, nem elfogadható. Nincs olyan ok, amiért egy teljesen ismeretlent tönkre lehet tenni.

Bármennyire is szerettem volna, nem volt alkalmam ezt elmondani Violetnek. Ha szóba kerültek az osztálytársai, vagy általánosságban a Westfield, mindketten ösztönösen más témát hoztunk fel. Ebből is látszik, milyen nagy volt a harmónia köztünk.

Így ment ez minden nap, míg el nem érkezett a következő kezelés időpontja.

A szó szoros értelmében rettegtem attól, hogy dr. Harmon szemébe kelljen néznem. Fogalmam sem volt, mitől félek ennyire, hiszen pontosan tudtam, milyen Violet apja, teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy nem tudna neki fájdalmat okozni.