Sziasztok!
A mai napon végre megtörténik az, amit nyár óta várok: kikerül a végleges változata a prológusnak. De nem is mondanék mást, csak annyi, hogy jó szórakozást és várom a véleményeteket!😄
Prológus
A bejárati ajtó előtt állva vártam, hogy valaki beengedjen a házba. Léptek zaja és halk motoszkálás hallatszott bentről, majd egy éles női hang így szólt:
– Ki maga? Mit akar?
– Terápiára jöttem. – A „terápia" szót némi gúnnyal ejtettem ki. Utálom ezt a szót, sehogy sem áll a számra.
– Várjon egy pillanatot – felelte tétován a hang tulajdonosa.
Fél perc múlva kinyílt az ajtó, és egy vörösesbarna hajú, középkorú nővel találtam szembe magam. Betessékelt a házba, és egy ajtóhoz vezetett.
– Ez Ben irodája – mondta, majd egyedül hagyott.
– Hülye picsa... – mormogtam alig hallhatóan.
Vártam néhány másodpercet, és egy sóhaj kíséretében bekopogtam.
Egy jóképű, sötét hajú, feltűnően kék szemű férfi nyitott ajtót.
– Szervusz, segíthetek valamiben?
– Öhm... Időpontom van.
– Milyen névre?
– Langdon. Tate Langdon.
– Á, örülök a szerencsének! Hívj csak dr. Harmonnak. Kerülj beljebb, Tate.
Az ajtón belépve egy otthonosan berendezett, bőrfotelekkel és kanapékkal telezsúfolt iroda tárult elém. A falat sötét színű, talán mahagóni fából készült lambéria díszítette. A zöld mozaikos ablakokon beáramló napfény melegséggel töltötte el a szobát.
Dr. Harmon egy kanapéra mutatott, ő maga pedig a velem szemben elhelyezett fotelben foglalt helyet. A puha bútoron ülve kissé feszélyezve éreztem magam. Felhúztam a lábamat törökülésbe, és idegesen malmozni kezdtem, miközben az iroda berendezését és a cipőm talpát tanulmányoztam.
– Maga meleg? – bukott ki belőlem a kérdés.
Amint kimondtam a mondatot, egyből megbántam. Hogy lehetek ilyen hülye, hogy két perc után lemelegezzem a leendő pszichiáteremet, aki valószínűleg még jó néhány hónapig fog kezelni?
– Mi? Nem, nem – nevetett fel dr. Harmon. – Miért kérdezed? Úgy nézek ki, vagy mi?
– Hát... – kezdtem egy kicsit félve. Úgy tűnt, tényleg kíváncsi rá, miből vontam le ezt a téves következtetést. – Egy kicsit. Ez az iroda olyan... buzis. A bútorok, az ablakok, a színek – az egész. Maga meg a feszülős ingjében és a szűk szárú nadrágjában úgy néz ki, mint egy homokos férfi prosti – miközben ezt mondtam, végig egyenesen a szemébe néztem, és az arcát fürkésztem, mikor változik meg.
– Öhm... Ez igazán kedves dolog tőled – nevetett zavartan. Az erőltetett röhögése betöltötte a szobát, még az ablakok is beleremegtek.
– Kedves? – kérdeztem megrökönyödve. Nem pont erre a reakcióra számítottam. Persze, nem gondoltam, hogy elkezd ordibálni és elküld, de azért azt nem hittem volna, hogy egy „kedves dolog volt tőled" mondattal elintéz. – Ezt meg hogy érti?
YOU ARE READING
The thantophobic boy
Horror"Közelebb léptem az ágyhoz, és megmarkoltam a hideg vaskorlátot - a hűvös fém érintése eszembe juttatta a napot, ami miatt ide kerültem. Nem is tudom, mit gondoltam akkor. Talán azt, hogy minden jóra fordul? Hogy megoldódnak a problémák? Naiv gondol...