The Losing Game [SZÜNETEL/ÁTÍRÁS ALATT]

Prológus

Ajánlom:

Kristófnak, aki nélkül még mindig reményvesztetten próbáltam volna életet lehelni ebbe a porba hullott gyerekkori kincsbe, de ő szakadatlan türelemmel megtanított felkarolni

és

Jessicának aki szintén meglátta az írásomban a reményt, még ha én ezt kétségbeesetten is igyekeztem elrejteni előle.

                                                                 _________________

Ha a londoni időjárásra gondolunk, fejünkben borús, szürke égbolt és az esőtől nedves utak elevenednek fel, melyeket a britek szinte közönyös érdeklődéssel fogadnak egy - egy esernyő vagy boltív alá húzódva.
Az eső a mai napon is azon fáradozott, hogy mindent eláztasson, ami csak az útjába kerül, jóllehet, hogy néhány cseppje önálló útra tért és szakadatlanul azon ügyködtek, hogy bombázhassák a kis kávézó ablaküvegét a bejutás reményében.
Hangos koppanással kísért műveletük ütemesen kopogott az üvegen, és még a fájdalmas becsapódás sem szegte kedvüket, hogy folytassák versengésüket, melyben a cél a párkány alja volt.

Egy fáradt sóhajt hallatva zártam be a kávézó ajtaját, amely egy hosszú műszak végét jelentette, majd a kabátomat a fejem fölé emelve rohanni kezdtem az egyetlen közelemben lévő szabad taxi irányába.
Cipőm pocsolyákon taposott át, mely szerteszét fröcskölte a sáros vizet a betonon.
Úgy éreztem mintha tornacipőmbe víz szivárogna, melyet most már bántam, hogy meggondolatlanul magamra húztam a reggeli készülődés közepette, de úgy éreztem ez a kis áldozat megéri a fáradozásaimat, ha időben elérem célpontomat.

Bár minden igyekezetemet felülmúltam, ahogyan a jármű felé tartottam, sajnos mégis elkéstem. Az általam kinézett autóba éppen előttem szállt be sietősen két férfi, nem is érzékelve, hogy az orrom előtt csapják be az ajtót. A taxi azonnal felgyorsult és kerekei jutalmul a fáradozásaimért, egy adag sáros esővizet fröcskölt a már amúgy is elázott nadrágomra.
Hogy dühömet kiereszthessem, az orrom alatt mormogva káromkodtam el magamat, szidva a férfiakat, kik udvariatlanul hagytak az utcán ázni, majd a következő taxiba bepattanva elindultam barátnőm munkahelyéhez, hisz oda szoktam alkalomadtán műszakom végeztével félrevonulni.
Talán hihetetlennek tűnt, hogy munka után egy másikat választok pihenés gyanánt, mégis örömömet leltem benne, hisz régi évfolyamtársammal már nehezen találtunk szabadidőt a felnőtt élet szigorú időbeosztásában.

Fejemet a hűvös ablaküvegnek döntve figyeltem a mellettem elsuhanó London képét.
Bár az utcakép egységes és megszokott volt, számomra mégsem vált unalmassá, hisz nap, mint nap más emberek rótták az utat, más tervekkel és gondolatokkal a fejükben.
Voltak idősek és fiatalok, gondatlan gyerekek vagy éppen dolgozni igyekvő, ideges felnőttek.
Az utóbbi fajtával gyakrabban találkozhattam munkahelyemen, ahol a reggeli csúcsforgalomban szinte mindenki mindig késésben volt és minél hamarabb koffeinhez szeretett volna jutni, hogy munkára sarkalja a még álmoktól ködös gondolatait.
Az emberek rendeléseitől zsongó fejjel és a gyors kávékészítéstől elcsigázottan, rezignáltan konstatáltam magamban, hogy az engem szállító taxi megállt és felpillantva már a Szent Bartolomeo Kórház épületét pillanthatom meg.

Kissé ázott külsővel löktem be a laboratórium ajtaját, miután végig caplattam a hosszú folyosón, melyhez átázott tornacipőm cuppogós hanggal adott kezdetleges zenei aláfestés.
Még egy erőtlen kísérletet tettem ruhám csapadékmentesítése érdekében, ahogyan leráztam az esőt kabátomról és a mozdulat közben, körbe sem pillantva a teremben mesélni kezdtem.

- Hello Molly! Bocs a késésért, de pont előttem ült be két...- a mondatot már nem fejezhettem be, mert amint végre felpillantottam észrevettem, hogy a barátnőmön kívül más is tartózkodott a teremben.

Bár legutóbbi találkozásunkkor csak hátulról láttam őket, most elég volt csak egy pillantást vetnem rájuk, hogy felismerjem ugyan azt a két embert, akik elég „kedves" módon hagytak ázni, így rossz kedvemnek egyik fő okozóivá váltak.
Az emlékezetem szerint magasabb, sötét hajú férfi érkezésemkor éppen csak felnézett, hogy végig mérhessen, majd újra mikroszkopikus munkájának szentelte figyelmét.
Az alacsonyabb szőke férfi, aki az ajtó mellet helyezkedett el, most egy udvarias mosollyal fürkészett.

-Ohh szia Scarlett! – törte meg a beviharzásomat követő kínos csendet a patológus lány - Bemutatom neked Dr. John Watsont- intett fejével Molly az ajtóban álló felé - és Sherlock Holmest.