Dreamer

1. Fejezet

„2017.03.27.
Egy újabb unalmas nap. Rossz jegy irodalomból, jó jegy matekból. Gergő megint cuki volt és adott a szendvicséből. Aranyos volt, mint mindig, folytonosan próbálkozik, dicsérget, de még mindig nem érti meg hogy nem az esetem. De nem gáz, addig is a megmaradt pénzből, amit nem kell kajára költenem, vehetek cigarettát. Nekem megéri.”

Az óra 3-at ütött. Egy szokásos nap volt ez a hétfő is. A Kazinczy utca kertesházaiban már nyíltak a tavaszi virágok, az egész utcát beborította a napfényben gyönyörűen tündöklő cseresznyefák árnyéka. Gyönyörű rózsaszínes színe a virágoknak nagyon hangulatossá tette az utcákat. Boldogságot sugárzott minden járókelőnek. Kivéve egynek. Bettit ugyanis nem érdekelte ez az egész. Fekete hosszú haja, szintén fekete csipkés ruhája, az ehhez illő szoknyája és szintén ebben a színben „pompázó” bakancsai taszították ezt az érzést. Nem érdekelte, hogy milyen meleg van, hogy süt a nap, hogy végre itt a tavasz. Csak az járt a fejében hogy végre hazaérjen és bezárkózhasson a szobájába, elő vehesse naplóját és ezt a napi szöveget belevéshesse. Ahogy hazaért, már szólt is a megszokott „Hahó!”, majd ledobva magáról cuccait a konyha felé vette az irányt, hogy megcsinálhassa a kávéját. Csak édesapja volt otthon, aki kedvesen köszöntötte is.
- Szia Betti! Mi volt a suliban?
- Csak a szokásos. Minden nap megkérdezitek és minden nap ugyan az a válaszom. – szólt is rá a megszokott válasz.
- Nem történt semmi izgalmas? – vonta kérdőre apja, egy jobb válasz reményében.
- Nem. Semmi. – Betti unott pillantásokat vetett apjára és elkezdte pakolni a kockacukrot a már előkészített, meleg kávéjába – De ha ennyire érdekel, lesz egy kis Margitszigeti sportos program, amire kötelező elmenni, szóval asszem beteget jelentek. – majd megsem várva a választ, elindult felfele a lépcsőn, egyenest a szobájába. Magára zárta az ajtót, ledőlt az ágyba és kávéját szürcsölgetve elkezdte írni a naplóját. Mikor végzet, a megszokott módon beült a gépe elé, a megszokott módon felment Facebookra, később a megszokott módon tanult egy keveset, majd a megszokott módon, unalmában visszafeküdt pihenni.
- Minden megy a megszokott szerint. Minden egyes nap ugyan az. – mormolta magában. – Ha legalább történne valami izgalmas. Valami. Akármi.
Egy percig csak néma csöndben nézett maga elé, mintha valami csodára várt volna. De ahogy sejtette, nem történt semmi. De ő csak bámult előre és járt az agya. Ahogy pedig nézett ki a fejéből, maga se vette észre, ahogy lassan lecsukódnak a szemei. Majd mikor újra kinyitotta, az utcán találta magát. Csak állt, teljesen céltalanul. Meglepődött, ijedtében azt se tudta hol van, mit tegyen, de miután körbe nézett, észre vette a mögötte elterülő játszóteret és a fölötte álló utcatáblát. Pont a Gerbera utca és az Akácfa utca kereszteződésében állt.
- Nagyszerű, álomba untam magam. – gondolta magában. De nagyon fúrta az oldalát ez a dolog. Álltalában nem tudta így beleélni magát egy álomba se. Most viszont picit homályosan, de látott mindent. A játszótéren játszó 2 gyereket az anyjukkal, a mellette elhaladó piros autót és a felé közeledő kalapos, színes ruhákba öltözött hippit. A hippit. Akire ha jobban ráfókuszált, valamiért tisztábban látta, mint a többi dolgot körülötte. Látta a színekben pompázó ruháján a kis koszfoltokat, a boldog, szinte szökkenő járását és az arcára kivetülő végtelen boldogságot, melyet a fülig érő mosolyával sugározott. Kényelmetlenül érezte magát, ahogy nézte az az embert. Húszas éveiben járhatott, szemét eltakarta piros keretes napszemüvege, barna haja enyhén felzselézett állapotban feküdt kalapja alatt. Fülei be voltak dugaszolva a fülhallgatója álltal. Még sose látta ezelőtt. Mégis, rosszat sejtette, ahogy nézte őt. Úgy érezte, valami rossz fog történni. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdett fájni a feje is. Betti a homlokához kapott, de ekkor nem csak a fájdalom, hanem a félelem is úrrá lett rajta. Fájdalmat érez a saját álmában. Eddig mindig azt hitte ez lehetetlen. De gondolatmenetét megszakította egy hang. Egy nagy reccsenés. Reflexszerűen a felé közeledő férfi felé nézett. És amit látott, elborzasztotta. A mellette lévő cseresznyefa egy hatalmas fölé lógó tönkje hirtelen megreccsent és meginogott. Majd egyre lejjebb és lejjebb kezdett lógni. Önkéntelenül is üvölteni kezdett az ág alatt elsétáló férfinak. De az csak sétált tovább. Majd a hatalmas tönk leszakadt a helyéről. Fejen találta a férfit, s földet érve szinte kilapította őt. A virágok és az ágak eltakarták a földet. De másodpercekkel később, vér kezdett el folyni az ágak közül, bemocskolva ezzel a virágokat. Betti pedig leesett állal és könnyes szemekkel, megdermedve állt és végignézte, ahogy a vér lefolyik a betonúton, egyenesen le az egyik csatornalefolyóba. Majd összegörnyedt a földön és sikítani kezdett. Aztán hirtelen felpattant az ágyából. Körbe nézett levegőért kapkodva. Újra a szobájában volt. Csak fogta a fejét és küszködött a könnyei ellen, miközben nyugtatni próbálta magát hogy ez csak egy álom volt. Egy nagyon, nagyon valós álom. Azzal nyugtatta magát, hogy az csak egy idegen ember, azt se tudja ki ő, és hogy csak az álmában szerepel, miért sír egyáltalán érte? Igen, felesleges. Ez az ember nem is az ismerőse. Nem is kell, hogy ismerje. Ilyen kinézettel úgyis csak rontaná a jóhírét. Betti feltápászkodott, összeszedte magát, elfolyt sminkjét újra megcsinálta, lement, majd egy „Elmegyek sétálni!” Üvöltéssel elhagyta a házat. Céltalanul sétált amerre látott, maga elé nézve. De amennyire is próbált küzdeni ellene, csak az álom járt a fejében. Nem is szokott rosszat álmodni, nincsenek rémálmai. Akkor ez most mi volt? És miért volt ilyen valóságos. Addig-addig járt ezen az agya, míg hirtelen egy oszlopnak ütközött. Zavartan körbe nézett, hogy nem látta-e senki hogy nekiment egy oszlopnak, de szerencséjére nem volt senki se a közelében, csak messze 2 gyerek a játszótéren az anyjukkal és egy mellette elhaladó piros kocsi, aminek a sofőre zavartalanul ment tovább, mit sem törődve a lánnyal. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Majd elakadt a lélegzete. Megrémülve kapta fel a fejét és nézett a háta mögé a játszótérre. A játszótéren játszó 2 gyerekre és a rájuk vigyázó nőre. Majd a felette álló utcatáblára. „Gerbera utca”, „Akácfa utca”, olvasta le a tábláról. Betti úgy érezte mindjárt elájul. Szédülni kezdett, már-már az ájulás szélén volt, amikor utolsó erejével az utca másik irányába tekintett. Ott pedig homályosan meglátott egy alakot. Egy kalapos, színesen öltözött alakot. Egyből észhez tért és tágra nyitotta a szemeit. A homályos alak pontosan ugyan az a hippi volt, akit álmában is látott.  Ugyan az a kalap, a ruha, a fülhallgató… a fülhallgató. És ekkor, egy kisebb fuvallat, majd egy hang. Egy fa reccsenésének a hangja. Betti fel se fogta pontosan mit csinál, de teste felett elveszítve uralmát rohanni kezdett a szembe jövő férfi felé. 25-30 méterre lehetett tőle, amikor ismételten egy reccsenést hallott. Nem nézett a fára, csak minden erejét és gyorsaságát beleadva sprintelt a férfi felé, és üvöltözött neki, bár tudta, nem fogja meghallani. De a férfi látván a felé futó lányt, megállt a fa mellett és kérdően tekintett rá. Kihúzta fülhallgatóját és visszakérdezett:
- Tessék?
- Vigyázz! – üvöltötte Betti, amikor egy nagy reccsenés keretei közt a fa nagy tönkje elhagyta helyét és zuhanni kezdett lefelé. A hippi a hang forrása felé nézett és meglátta a felé közeledő ágat. Megdermedt ijedtében, és mikro szekundumok alatt rájött, ez alól nem fog tudni kiugrani. De ebben a pillanatban egy erős lökést érzett a gyomrában, majd egyensúlyából kiborulva hátra vetődött a földön, az ág pedig 1 méterre a szemei előtt a földre zuhant. De mielőtt a férfi is a fölre esett volna, az ágak reccsenése között egy más hangot is hallott. Mintha valami eltört volna. De nem egy ág, nem egy fa. Inkább, egy csont eltöréséhez tudta volna hasonlítani a hangot. Ahogy leérkezett a betonra, feje hátraesett és beverte halántékát a kemény talajba. Fájdalmasan felüvöltött, majd egy szenvedő hangot hallva, kijózanodva a fájdalomból, maga elé nézett. És ott látta maga előtt, a mellkasán fekve a fekete hajú Bettit, aki fájdalmas hangokat kiadva levegőért kapkodott.
- Úristen! Jól vagy?! – kiáltott fel a férfi, miközben gyengéden felült, Betti fejét az ölébe hajtotta, és a lábai felé nézett. Betti továbbra is enyhe fájdalommal teli hangokat adott ki magából. De a lábai. A lábai nem voltak a fa alatt. A hippi csak értetlenül nézett maga elé, majd felállt és gyengéden felsegítette a rajta fekvő lányt is. Betti nagy nehezen feltápászkodott.
- Jól vagy? De, az a hang. Tisztán hallottam, hogy valami eltört. Hogy tudsz lábra állni, azt hittem beszorult a lábad a tönk alá!- hadarta a férfi miközben vállán támasztotta meg az őt megmentő lányt. Ezeket a szavakat hallva Betti lélegzete elállt egy pillanatra. Felnézett tág szemekkel, a zsebéhez nyúlt, lassan visszacsukta a szemeit és csak ennyit mondott:
- A telefonom… kiesett a zsebemből.
A hippi hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében.
- Azt hittem bajod esett. Köszönöm, hogy megmentettél. Te jó ég, ha te nem vagy itt… tessék, ezt fogadd el kérlek, - a srác elhúzott az egyik zsebéből egy pénztárcát és átnyújtott kétezer forintot Bettinek – tudom nem sok de, hálás vagyok. Sajna még nincs fizetés nap. – nevetett fel kínosan. Betti elvette a pénzt, nézte egy kicsit, majd elrakta.
- Wow, ha mindig pénzt kapok azért, ha megmentek valakit, többször fogom ezt csinálni! – mosolyodott el, mit sem törődve azzal mi is történt pár perccel ezelőtt.
- Ohm… nos, még egyszer köszönöm. Én most… megyek. – Azzal a mozdulattal kikerülve a nagy tönköt, tovább sétált. Betti nézte egy keveset, ahogy elsétál, majd leporolva ruháját, vett egy nagy levegőt, összeszedte magát és indulni akart, de a lábai nem mozdultak. Egy pillanatra ismét megremegett a tudattól, hogy ő előre látta mi fog történni. De aztán vállat vont a dologra. - Érdekes volt, de ilyen is csak egyszer történik meg az ember életében – gondolta magában. – Legalább kaptam egy kis pénzt, lesz cigim. Most már az se zavar, ha soha többé nem kerül a szemeim elé ez a férfi – kunkorodott egy félmosoly az arcára. Azt gondolta, nem fogja zavarni. De azt nem gondolta, hogy mikor erre gondolt, ismét egy ismerős hang zavarta meg gondolatait. Egy olyan hang, aminek hallatán a halálfélelem és a rémület érzése fogta, el. Ezt követően pedig egy nagy, tompa becsapódás hangja víz hangoztatta be az utcát. Betti úgy érezte, ez a vízhang nem csak az utcán, de az egész várost, az országot, az egész bolygón víz hangozni fog és mindenki ereiben megfagyasztja a vért, pont úgy, mint az övében. És azzal a tudattal, hogy tudta milyen látvány fogja fogadni ha megfordul, úgy 180 fokos fordulatot véve borzadt el a tekintete ismét, mint álmában, ahogy megpillantotta a messze elsétáló hippi helyén egy másik cseresznyefa ágát, s az ágak közül a csatornába lefolyó vért.

Remelem tetszett neked ez az írásom! Kérlek, szavazz rá ha tetszett és remélem érdekel titeket a folytatás !