Dreamer

3. Fejezet

„2017.03.31.
Össze kell szednem magam. Legyünk egy kicsit logikusak. Ha ez a valami. Ez az álom dolog tényleg ennyire valós, mint ahogy látom őket, akkor nekem is ott kell lennem, amikor ez történik. Tehát kizárt dolog hogy vasárnap előtt halljon meg, tehát van még 2 napom azon gondolkozni, hogy mit tegyek. Hogy akadályozzam meg nagyapa halálát? Mit tegyek? Teljesen bizonytalan vagyok, és csak abban reménykedem, hogy ahogy ezt írom, eszembe jut valami. De egyelőre még azt sem tudom mi ez az egész, hogy kéne még meg is állít"

Kopogtak az ajtón. Betti kezében megállt a toll, ahogy megrezzent az ágyon ijedtében. Csak nézett az ajtó felé és a naplóját gondosan elrejtette a párnája alá.
- Betti, kicsim, engedj be kérlek! - szólt édesanyja hangja az ajtó túloldaláról. A lány kinyitotta az ajtót és beengedte anyját, aki csak az ajtó mellett lévő szekrénynek nekitámaszkodva nézett. Habozott egy kicsit, de végül kinyögte.
- Még mindig nem mondtad el, hogy mit értettél az alatt, hogy nagyapa veszélyben van. Mikor érted meg végre? A szüleid vagyunk. Segíteni szeretnénk.
- Tudom. De mondtam már, csak egy rossz álom volt. Semmi több. - Betti még csak anyja szemébe se nézett ahogy ezeket a szavakat kimondta, csak üresen bámult maga elé. Anya pedig felsóhajtott és kiment az ajtón, becsukva maga mögött az ajtót. Kapva az alkalmon ő újra elővette a naplóját.

"ani. Tanácstalan vagyok. Ha itt lenne nagyapa, ő tudna segíteni. De ha nem mentem meg valahogy, lehet nem is lesz többé alkalmam beszélni vele."

Teltek a percek ,az órák, már a napok is, Betti pedig arra kelt fel ezúttal hogy vasárnap van. Ahogy kipattant az ágyból, egyből telefonjára nézett. Reggel 8 volt. A látogatás délután 2-től van. Korán kelt, de így legalább van még ideje agyalni a dolgokon. Semmi nem jutott az eszébe. Nagyapja szavait idézte fel fejében újbol és újból, de nem jutott vele egyről a kettőre. Reggelizett valamit amit talált a hűtőben, majd a TV-t nézte, ihlet után kutatva. Délután 1-kor szóltak a szülei. Indultak. Amikor megérkeztek a kórházba, nyugodt volt a hangulat. Egy teljesen nyugodt nap volt mind a betegek, mind a nővérek és orvosok számára. - Teljesen nyugodt, de nem sokáig - gondolta magában Betti. A recepciónál megtudták nagyapja helyét. Második emelet, 215-ös szoba. 215. Ez lesz az. Mikor felértek az emeletre, Betti felismerte a helyet az álmából. Egy pillanatra félni kezdett, de aztán rájött hogy álmában körbe nézett és egyedül volt. Csak a nővér volt vele szemben a folyosó túlvégén. Még nem jött el az idő. Beálltak a 215-ös szoba elé, kopogtak és bementek. A szoba nem volt túl nagy, az infúzió, a műszerek, az ágy, egy nagy fém salgó polc és a szoba túloldalán az ablakok mellett a sarokban egy ruhás szekrény. Az ágyon pedig ott feküdt Ő.
Amikor Bettiék beléptek, elmosolyodott és kedvesen köszönt nekik, hangján lehetett érezni hogy gyenge szegény.
- Szervusztok. Hogy vagytok?
Anya leült mellé az ágyra.
- Szia apa. Inkább te hogy vagy? Jobban érzed magad? Mi történt pontosan? - kérdezte Anya aggodalmasan - Hogy van a szíved?
- Jól vagyok, ne aggódj. Otthon voltam, épp mentem volna a hálóba amikor erősen elkezdett fájni a mellkasom és összestem. A mentőautóban keltem fel, a takarítőnő hívta a mentőket.
Szívroham. Ilyen idősen ez akár halállal is járhatott volna. De annak ellenére hogy már 97-ik évét tapossa, nagyon jó formában tartotta magát. Ha egy átlagos ember ránézne, azt mondaná hogy egy 60-70 éves jómódú öregember. De Betti tudta az igazi korát. Elképzelhetetlennek tartja hogy bárki is ilyen fitt legyen ennyi évesen. Az utóbbi időben mintha lelassultak, ha nem eltűntek volna az öregedés jelei.
- Node, - szólalt meg egy kis szünet után - minek köszönhetem hogy ilyen gyorsan idefáradtatok meglátogatni? Betti!
A lány kicsit megugrott ijedtében, ahogy kizökkentették gondolatmenetéből.
- I-igen, én szerettem volna beszélni veled. - mondta miközben a földet nézte.
- Na és miről szeretnél beszélni? Netán rosszul alszol mostanság?
Bettiben megfagyott a vér. Óráknak tűnő másodpercekig állt es nézett maga elé, majd végül felkapta fejét és nagyapjára nézett. Ő csak csöndben, egy enyhén kivehető félmosollyal az arcán nézett rá. Hirtelenjében nem tudta mit tegyen, nem mondhatta el ezt a dolgot a szülei előtt, így csak nehezen észrevehetően apja és anyja felé intette a fejét. Nagyapja erre csak nevetett egyet.
- Kislányom. Ez a kórházi étel olyan rosszízű. Miért nem ugrotok el a közeli cukrászdába egy kis finomságért nekem?
- Francia krémes, mi? - állt fel mosolyogva Anya.
- Persze hogy az! Addig elbeszélgetek itt a kisunokámmal.
- Rendben. Sietünk vissza! - azzal Betti szülei kiléptek az ajtón és becsukták azt. Csönd ült a szobára. Pár másodpercig csend volt, Betti nézte az ajtót, hátha szülei visszajönnek valamilyen okból kifolyólag. De nem így lett. Ezért hát megfordult, nagy levegőt vett és nagyapjára nézett.
- Mi ez az egész?
- Mikor töltöd a 17-et Betti?
- Májusban.
- Jól emlékeztem. Akkor nem csodálom hogy elkezdődtek a látomások. - mondta egyszerű nyugodt hangon a nagyapja, a lány szemébe se nézve.
- Milyen látomás? Mi ez az egész? Válaszokat akarok! - üvöltött fel Betti, fel sem fogva milyen hangnemben beszélt. Üvöltését hosszú csend követte. Kicsit lenyugodott pár nagy levegő után, miközben nagyapja mozdulatlan feküdt az ágyon.
- Nagyapa, én...
- Önző vagy.
Ez az egyszerű kifejezés szíven találta Bettit. Soha nem foglalkozott másokkal, nem érdekelte mit gondolnak róla. De a saját nagyapjától...ezt még sosem hallotta.
- Mi-miről besz...
- "Nem kell félni a halált. Előbb vagy utóbb eljön mindenkiért. Nem futhatsz el a halál elől." Emlékszel hogy mindíg ezt mondtam neked?
Betti nagyot nyelt és csak biccentett egyet a fejével.
- Akkor most megpróbálom elmagyarázni neked, mibe is keveredtél. Megértem ha haragudni fogsz rám. Önző voltam, csak úgy mint te. De már nincs visszaút.
- Mit...mit csináltál? - kérdezte Betti, félve, felkészülve a legrosszabbra is.
- Ugyan olyan kicsi voltam mint te vagy. Önző, makacs, ez később a saját egoizmusomként vette át felettem az uralmat. Ezért az apám úgy döntött, ez így nem mehet tovább. Így ugyan azt tette, mint én. Elültette a bogarat a fülemben. "Gábor, sose felejtsd el, nem kell félni a halált. Előbb vagy utóbb eljön mindenkiért. Nem futhatsz el a halál elől." , mondta mindíg. Úgy gondolta, ennek hallatára megváltozok, kedves leszek es törődő másokkal szemben, tudván hogy eljön a halál, kevés időnk van jónak lenni embertársainkal. De nem így lett. Ahogy téged is, engem is furdalt, mit jelenthet ez, de nem lettem más. Ekkor jöttek meg az álmok. 16 évesen megláttam egy osztálytársam halálát. Legurult a lépcsőn és nyaktörést szenvedett. Tehetetlen voltam. Később ezek az álmok sokasodtak, és én sose tudtam megállítani őket. Amikor úgy tűnt, élni fog, mégis elvitte a halál. Míg egy nap, annyira elegem lett, hogy amikor egy férfit el kellett volna ütnie egy autónak, az autó ele ugrottam hogy engem vigyen el helyette. A férfi megmenekült. A kocsi pedig kifarolva az útról, kikerült engem. Miután meghálálta az ismeretlen, elsétált. Csak szenvedve néztem utána. Eddig mindíg valami jutalomra vártam, de akkor, csak az járt a fejemben, hogy ez a férfi élt, más nem számított. De féltem, hogy őt is utoléri végül a halal. Csak néztem őt és vártam. Vártam hogy hal meg. De nem jött érte a vég. Hazament és boldogan élt tovább. Ekkor jöttem rá. Hogy ez egy büntetés. És egy Isteni adottság egyben. Büntetés az egoizmusunk és önzőségünkért. De miután rájössz, megérted hogy ezzel az adottsággal, életeket menthetsz. Ha eldobva az én-központú gondolkodásod megmentesz valakit, készen vagy áldozatot hozni másokért, megmenekültök. És ennek az ajándéka hogy te is tovább élhetsz. Úgy kapod az ajándékod, hogy te nem vágytál rá, csak a másik életét mentetted, az ő érdekeit nézve. Minden megmentett ember egy kiút a halál karmai közül. Így vagyok én makk egészséges és fitt 97 évesen. Amikor elkapott a szívroham, gondoltam, a fene, végül tényleg itt a végem, elég embert mentettem meg. De úgy néz ki, még valamit el kell intéznem. Még nem végeztem a feladatommal. De így, hogy megkaptam ezt a jelet, - helyezte rá a kezét a szívére - tudtam, hogy eljött az idő. A te időd. Valakinek át kell vennie a helyemet. És ez a szerep rád esett, Betti.
Síri csönd. A halálos csendet csak a pár pillanatonként felcsippanó műszerek törték meg. Betti csak a rémülettöl és meglepettségtől enyhén kinyílt szájjal nézett nagyapjára, karba tett kézzel. A nagyapja először nézett fel rá a szemébe megbánással és sajnálattal teli tekintettel.
- Majd mond el anyának ezt a sztorit. Biztos értékelni fogja. - ezzel a mondattal Betti - a sírás határán - kicsapta az ajtót és elindult ki a kórházból. Minden egyes megtett lépéssel rosszabbul érezte magát. Nem is igazán azért, amit most megtudott, de mert ő kért választ, és mégsem elégszik meg vele, sőt. Nem választ akar. Elégtételt. Kiutat.
Egyre jobban sajnálta hogy így kisétált a szobából. A kórház kijárata előtt megállt és egy nagy levegőt vett. - Biztos ki akarok én menni? - járta át a fejét a kérdés. El akart menni. El akart tűnni a világ elől. De egy érzés mégsem engette elhagyni a kórházat. Próbálta beazonosítani mi lehet ez az érzés. Ki tudja meddig gondolkozott ezen, amikor hirtelenjében, mintha a világ megállt volna. Betti kezében tartott pulóver lecsúszott a földre, ő maga pedig futásnak eredt. Nem érdekelte a lift, ment a lépcső felé.
1. emelet.
- Tarts ki. Mindjárt ott vagyok. -
2. emelet.
Ahogy felért a lépcsőn, befordult a folyosón és megtorpant. A lámpák fénye. A folyosó. És a nővér a folyosó másik végén, aki épp fordult be nagyapja termébe, majd becsukodott mögötte az ajtó. Pánikszerűen kezdett el rohanni az ajtóhoz. Odaért és már nyitotta volna ki az ajtót, de az nem engedte magát. Bezárták volna? Nem, az ajtók már régiek, öregek. Biztosan a becsapódáskor ragadt be a kilincs. Próbálta erősen de alig akart mozdulni. Közben bentről hallotta a beszélgetést.
- Kérem, hagy segítsek.
- Nem-nem, higye el, nem szükséges.
- Asszonyom, tényleg, nem akarom hogy... Ne, ne! Kérem ne!
Betti erőlködött ahogy csak tudott. Míg egy áldott pillanatban a kilincs kattant egyet ő pedig benyitott. De amit látott, megzavarta. Nagyapa az ágyon feküdt és onnan üvöltözött a nővérnek hogy ne, aki a salgó polcon felmászva próbálta levenni a tetején lévő üveges gyógyszerek közül egyet. Nem tudta mire vélni a helyzetet, amikor hirtelen a nő megcsúszott és hátra vetette magát a földön. A csúszás erejétől a polc pedig megbillent. Majd dőlni kezdett. A több 10 kilós, üvegekkel és műszerekkel felpakolt fém polc dőlni kezdett a nővér felé. Ekkor jött rá mit látott valójában. Nagyapja biztonságban volt. A nővérnek halálát látta. Majd reflexszerűen amikor látta hogy a polc dőlésfoka egyre nagyobb, felsegítette a nőt majd az utolsó pillanatban alrébb lökte a őt. A polc pedig rádőlt.

Köszönöm hogy ezt is elolvastátok! Szavazzatok és hamarosan jön a következő!