Dreamer

4. Fejezet

"2017.04.03.
M̷i̷é̷r̷t̷"

"2017.04.04.
N̷e̷m̷ ̷t̷u̷"

"2017.04.07.
M̷i̷ ̷l̷e̷h̷e̷t̷ ̷a̷ ̷m̷a̷g̷y̷a̷r̷á̷"

"2017.04.11.
H̷o̷g̷y̷a̷n̷"

Üres es befejezetlen oldalak tömkelege követte egymás. Betti nem tudott mit a naplóba írni. A sokk miatt alig emlékszik bármire is a vasárnapról. Tisztán emlékszik nagyapjára és arra, amiket mondott. De hogy utána mi történt? Emlékfoszlányok. Emlékszik a nővérre. A felé dőlő polcra. Halványan emlékszik, hogy becsukott szemmel várta a végzetet, de nem esett baja. Amikor kinyitotta a szemeit, látta, hogy mindenki rémülten tekintett rá. De épségben volt. Jobban szemügyre véve a helyzetet, látta, hogy a szekrénynek pont két polca között állt, így az nem dőlt rá. Igen, emlékszik rá. - Hogy lehetséges ez? - járta át a kérdés a gondolatait, de amikor rémülten, magyarázatot várva nagyapjára nézett, ő csak nagyot felsóhajtva nézett vissza rá erős, magabiztos tekintettel. Az a tekintet mindent megmagyarázott. A nővér eközben csak szó nélkül figyelt, majd felállt es segítségért kiáltva kiviharzott a szobából.

- Ne csodálkozz, ha most egy ideig nem lesznek álmaid. - mondta nyugodt egyszerűségével Betti nagyapja.

- Mi történt? - Betti nem volt képes többet mondani. Még mindig alig hitte el hogy él.

- A saját életed is feláldoztad volna, hogy megmentsd ezt a nőt. Az a salgó polc bárkit szétnyomott volna. De téged az nem érdekelt. És még csak a saját javadra se fordítottad a dolgot. Úgy néz ki az Isteneknek tetszett hogy végre mással is törődtél magadon kívül.

- De, ennek alig van értelme! Minden olyan gyorsan történt. És mi az, hogy nem lesznek álmaim!? Miért nem?

- Nem tudom. Nekem se voltak az első sikeres mentőakcióm után. Csak készülj fel, hogy egy ideig minden jobb lesz és az álmok se fognak zavarni. Használd ki, próbálj

- Megnyugodni?! - vágott közben Betti dühösen - Megnyugodni próbáljak?! Azt akartad mondani, hogy ilyen helyzetbe kerültem MIATTAD, de azért próbáljak megnyugodni?!

- Nem volt más választásom, tovább kellett vinni a vonalat.

- Nem volt más választásod?! - üvöltötte Betti egyre nagyobb hangnemben - Hagyj ezzel a dumával, hülyeség az egész!

- Talán ha nem lettél volna ilyen egoista idióta tinédzser, nem lennél ebben a helyzetben! - üvöltötte el magát végül nagyapja.

Csönd ült a szobára. Majd Betti egy szitokszó kíséretében kiment a teremből és elindult hazafelé. Tudta, hogy a szülei bármelyik pillanatban berohanhatnak a kórházba, ezért nagy léptekkel haladt. Nem akart senkivel se találkozni, senkivel se beszélni. Ahogy sétált kifelé, látta, ahogy az orvosok és nővérek sietve mentek az emeletre. Gondolta a majdnem életét vesztett nő szólt az eseményekről. De ez már cseppet sem érdekelte őt.

Innentől az emlékek homályosak. Felült egy buszra és hazament. A szülei útközben felhívták, hogy megkérdezzék, hol van és mi történt. Ő elmondta, hogy a buszon ül, hazafelé és hogy korábban eljött. Amikor a balesetet hozta fel, egyszerűen átsiklott a téma fölött. Egy "szerencsém volt" beszólással túltette magát a dolgon, hallatva hogy nem akar beszélni róla. Ennyit kell tudnia a szüleinek, semmi többet.

"2017.04.13

Még most sem tudom, mit írjak pontosan. Alig tudok figyelni az iskolában, csak ezek az idióta álmok járnak a fejemben. Mármint, pont ez az. Hogy nincsenek a fejemben. Tényleg nem álmodok. De miért? Hál' istennek a jegyem nem romlanak, nem alszok el az órákon. Félek elaludni. Mivan, ha suli közben látom meg valamelyik osztálytársam halálát? Nem bírnám ki."

Itt megállt a toll Betti kezében. Ezt a mondatot komolyan leírta? Érdeklődik valamelyik barátja iránt? Barát. Erős szó.

" ̶N̶e̶m̶ ̶b̶í̶r̶n̶á̶m̶ ̶k̶i̶.̶ Csak a baj lenne vele. De mégis. Miért nem tértek vissza? Meglehet, hogy örökre megszabadultam tőlük?"

Szerda este volt. Bettinek egész nap ezen kattogott az agya, tanulni is alig tudott. Hajnalig fent marad, ahogy próbálta összeszedni gondolatait. Nagyon fáradt volt már, így úgy döntött elmegy aludni. Befeküdt az ágyba, zenét rakott a telefonjáról és próbált elaludni, de nehezen ment neki, órákig csak forgolódott és kattogott az agya. De végül elkapta az álom. De nem tartott sokáig, kómásan kelt fel reggel. Elővette a telefonját. Szombat 11 óra. Hirtelen kipattant az ágyból , megdörzsölte a szemét, hogy megnézze még egyszer, jól látta-e amit látott. De a szeme nem csalt, a telefonja szombatot írt. - Hiszen tegnap még szerda volt. - gondolta magában - De gyorsan telik az idő. Felöltözött, lement a fölszintre, csinált magának kávét és kiült a kertbe a hintaágyra. Iszogatta meleg kávéját, nézelődött és gondolkodott. Ahogy jártatta a agyát, megpillantotta a szomszéd srácot, Danit, aki a ház mellett nyírta a füvet. Mindig is csodálva tekintett arra a fiúra. Kócos sötétbarna haj, mélybarna szem, kidolgozott test, mindig leste őt amikor a közeli játszótéren kint fociztak. Amióta beköltöztek a szomszédba, nem sok szót váltottak egymással. Betti inkább csak távolról figyelte őt, várva egy égi csodára, hogy valamilyen okból kifolyólag egyszer észre veszi őt és összebarátkoznának. De annak már másfél éve és még mindig csak a "Jóreggelt", "Szia" és "Jóéjtszakát"nál tartanak. Bettit zavarta a tudat, hogy nem képes odamenni hozzá, így inkább kiverte a gondolatokat a fejéből és csak nézte. Nézte, ahogy dolgozik a ház előtt. Nézte, ahogy fel-alá járkál a fűnyíróval. Nézte, ahogy mosolyogva dolgozik, miközben csicseregnek a madarak. És nézte, ahogy egy nagy dudálás és kerékcsikorgás keretei közt egy autó az útról lefarolva elüti őt. Majd felébredt.