Miraculous Novelláskötet

Viszlát Párizs...

Későn született, röpke érzelemkitörés... De azért remélem tetszeni fog :)

Nem igazán volt választásom. A kapuban mégis megtorpantam. Az agyam egészen idáig ezerrel kattogott, kifogásokat kerestem, és érveket, hogy miért vágjak bele. De most hogy itt álltam a repülőtéren, és már csak arra vártam, hogy megnyissák az ajtót a gépre... egyszerűen csak elöntöttek a kusza érzelmek.

Fáradtnak éreztem magam és mégis ébernek, izgatottnak. Ez életem lehetősége! Végre azzal foglalkozhatok, amivel mindig szerettem volna: divattervező leszek. De miért pont Japánban? Miért kell elutaznom?

Igen, tudom, elvileg csak pár évnyi munka, és igazából szeretem is azt az országot, mégis olyan nehéz szívvel hagyom itt ezt a várost. Ki tudja, visszajövök én ide még valaha? Engedi majd a munkám? Vágyom-e majd, ha oda beilleszkedtem? Emlékszik majd valaki itt rám? Emlékszik majd valaki... Katicára?

Az egykori hősre? Aki azokon az esős napokon a város fényét védte? Aki Társával vállvetve, félelmet nem ismerve kűzdött, és aki végül újdonsült Csapatával győzött is?

Valahol úgy érzem, az életem egy szakasza lezárul. Halálfej eltűnt... Mi pedig mind felnőttünk. – hátra tekintek a hangárra, ahogy leteszem a földre a csomagjaimat. Mintha a városra pillantanék vissza, pedig csupán az Eiffel torony csúcsát látom a távolban az egyik ablakon át. Ő is búcsúzik tőlem. Nem úgy, mint egyesek...

A szüleim sírva intettek búcsút, és anyu egy csomó finomságot is készített nekem az útra. Alya is vagy fél napot regélt arról, milyen jó lesz majd nekem az új otthonomban... Bár egészen még nagydumás barátnőm sem tudott meggyőzni. De megnyugtatott, hogy ő mindig kész mellém állni a bajban. De én valahol magamban szörnyen magányos voltam...

Egy csomó üzenetet hagytam. Mindenhol írtam neki. Az összes létező oldalon és rendes levelet is küldtem... De úgy tűnik, a macskák nem olvassák az üzeneteiket. Az az idióta semmire sem volt hajlandó reagálni. Tudom, az apja rettentően elhalmozta munkával, ott Sydney-ben... De annyira, hogy még egy üzenetet sem tudott küldeni nekem?

Nekem, akivel eljegyezte magát? Akinek megígérte, hogy amint teheti, el fog venni? Aztán elköltözött egy fél évre... azt mondta siet vissza. De én nem tudtam vele menni, bárhogy akartam. Most pedig mintha nem is létezne. A fekete macska, aki eltűnt a feketeségben....

Nagyot sóhajtok, ahogy kinyitják az ajtókat és az emberek megindulnak a gép felé. Én is kezembe kapom a csomagjaim, és kimért léptekkel megindulok az emberek után. Valóban így ér véget minden, ami ide köt? Csak simán elsétálok? A porcikáim tiltakoznak, de az agyam vezérli tovább a mozdulatot.

Aztán valami mégis megállít. Egy ismerős hang pontosan mögülem. Hátra kapom a fejem.

- Figyeljen, nincs nálam semmilyen fegyver, nézzék át az összes csomagomat, csak engedjenek át egy pillanatra! – magyaráz lihegve a szőke hajú. Tincsei össze-vissza állnak a sietségtől, és élénkzöld szemei egy pillanat alatt összeakadnak az enyémekkel.

Valami megmagyarázhatatlan érzés fut végig a testemen. Már nem az agyam monoton ritmusa irányít: a szívem mágnese pont az övéhez húz. Mindent ledobva rohanok felé, és átvetem magam a korláton, hogy a nyakába vethessem magam. Úgy ölelem, hogy szinte megfojtom, ő pedig megpörget a levegőben, és önkéntelenül felnevetünk. Érzem, hogy kicsordul a könnyem, és nem érdekel, hogy mindenki minket néz. Végre eljött értem! Hogy aztán... évekre itt hagyjam őt. Ezúttal én...

Letesz a földre, én pedig elengedem, éppen kérdezősködésbe kezdenék, de elhallgattat egy hosszú csókkal. Mintha már ezer éve nem éreztem volna hasonlót, elönt a melegség.

Mire elenged már megszólalni sem bírok. Pimasz, féloldalas mosolyt villant, mintha csak a hős énjét látnám. Francba azzal a tökéletes mosollyal...

- Csak nem gondoltad, hogy évekre elmész nélkülem? – nevet, mire kábultan összehúzom a szemöldököm.

- Hát te nem itt hagytál, butus?

- Az múló tévedés volt, de látod, visszajöttem, akár egy bumeráng! – vigyorog és átöleli a derekam – nem szabadulsz tőlem! Szeretném végre elvenni a világ legcsodálatosabb lányát!

Az orromat az övének préselem és úgy suttogok halkan – És ezért képes voltál ideutazni a világ másik feléről...?

- Természetesen! És utazok is tovább a hölgyemmel, amerre őt viszi az útja!

- Nade ha... az az út a pokolba visz?

- Akkor oda is követem – tekintetét mélyen fúrja az enyémbe, nem engedi a pillantásom – Elvégre... mire jó egy fekete macska, ha nem hogy mentorod legyen a saját balszerencséjében?

Felnevetek. Az biztos, hogy ez a tökfilkó még onnan is ki tudná dumálni magát.

- És apád?

- Már nem érdekel, mit mond. Felnőtt vagyok, megmondtam neki, hogy el kell engednie. – a zsebébe nyúl és felmutat egy papírt – És már a jegyet is megvettem szóval...

- Még hogy balszerencse... - nevetve nyomok puszit az orrára, majd megragadom a karját és gyermeteg húzom magammal – Akkor siess, mielőtt lekéssük azt a gépet!

Igen, végül így zártam le egy nagyon fontos szakaszt az életemben. Az emberrel sok dolog történik, az élet rövid, de belefér még rengeteg élmény, főleg ha jól bánsz velük.

Mindig hívni fog vissza Párizs. És mindig visszajövünk majd újra és újra, hogy a szeretteinket látogassuk. De már nem csak oda fűz életre szóló kötelék. Emlék. Mostantól ide is tartozom. Ahol feleség lettem, méghozzá életem szerelméé. Akivel a történetünk filmbe is illhetett volna, ha nem lenne egy hatalmas titok. Addig pedig ráér majd mindezt a gyerekeknek mesélni. Már amíg elhiszik nekünk.

És majd mikor visszaemlékezünk, mindig összenézünk és egymásra mosolygunk. Szemkontaktussal beszéljük meg az egész együtt leélt életünk apró mozzanatait. Amiket csak mi tudunk. Amiket senkinek nem mondtunk el. És amiket nem is akarunk. Ami egy apró csoda és mégis velünk történt. Ami maga volt a boldogság. És aminek vége lett. De mi sosem bántuk meg.