Álarc nélkül 1.

Június 30.

Gravitáció

Néha elgondolkozom mi az ami a földön tart minket. Ha a legjobb barátnőd a halál küszöbén áll mi az ami mégis itt tart testileg. Mert a lelkem már kezd elszakadni a józan eszemtől. Mintha csak a lelkem egy darabkája próbálna kiszakadni az univerzumba. Értem én, hogy a leukémia kezelése hangulatingadozásokkal jár de szerintem az, hogy letilt nem a legjobb módja az indulatkezelésnek. Nem tudok felőle semmit már egy hete és ez fájdalmasabb mintha valaki izomból gyomron rúgna. Mindenki nyal a képembe, hogy így sajnálnak úgy sajnálnak. Nade miért? Ha eddig utáltak most is utáljanak. Nem kell a folyamatos nyáladzás. Majd valahogy feldolgozom ezt mint minden mást is. Egy papír egy toll és meg is van oldva. Ha kiírom magamból a lelkem halott foszlányait eltűnnek, mint amikor egy nyári estén szalonnasütés közben a szél elviszi a hamut. Rettenetes fájdalmat érzek. Miért van az hogy mindíg én leszek a szar bárhogyan is próbálom levenni az álarcom és kicsit önmagam lenni.

Fanni. A lány. A lány, aki leukémiás és a legjobb barátnőm. Vagyis eddig azt hittem. Miért haragszik? Haragszik egyáltalán? Vagy csak a gyógyszer hatása? Semmit sem értek. A testem átjárja a csalódottság kételyekkel teli hordálya. Fogalmam sincs mitévő legyek. Hiába próbálom elérni nem reagál. Héj, te még mindíg itt vagy? Pedig ez egy átlagos történet. Ne várj semmi izgalmasat. Vajon miért velem történik ez? Sosem gondoltam volna, hogy a lányt akit testvéremként szeretek egy pillanat alatt veszítem el. Nem. Nem halt meg. Csupán csak eldob mindent amiért valaha küzdöttünk, méghozzá oktalanúl. Ez az. Ez a sok teher. Ez tart a földön. Ez az én gravitációm, a fájdalom.