Breathe life into me /George Weasley fanfiction [HUN]

00. Prológus

Három éve először megint a Roxfort tágas folyosóján állok. Körülöttem megannyi ismerős arc. Emberek, akiket egykor a barátaimnak neveztem. Hermione Granger egy könyvtárra való könyvvel siet az órájára. Bozontos fürtjei csak úgy repkednek utána. Úgy tör elő a tömegben, mintha elsőként akarna odaérni átváltoztatástanra, és ez valószínűleg így is van.

És ott áll Angelina Johnson a barátaival körülvéve. Hangosan nevet, fehér fogai szinte világítanak. Nagyon szép. Rég nem láttam már, és most megint itt áll. És mellette Lee Jordan, a jó öreg Lee Jordan. A szívem összeszorul a láttukra. Egy karnyújtásnyira vannak tőlem, és mégis, mintha egy szakadék választana el tőlük.

Messzebb pedig Harry Potter siet a dolgára oldalán Ronnal, az öcsémmel, akinek mintha egy pillanatra megállapodna rajtam a tekintete, de aztán azonnal tovább is siklik.
A folyosó másik végén... ott pedig egy összetéveszthetetlen vörös fej közeledik.

-Fred! – kiáltom, de nem hallja meg. Nem hallhatja meg... - Fred – próbálom újra. Elmosolyodik. A szája sarkában ismerős ránc húzódik, szemeiben élénk vidámság csillan. Azonban nem rám néz. 

A lány haja sötétszőke, a szeme pedig rikítóan kék. Mosolyogva Fred felé siet.

- Fred! – próbálom kiáltani megint, de a hang, ami a torkomon kijön a semmibe vész.

Fred a karjaiba zárja a lányt. Fred boldognak látszik. Fred, a testvérem boldognak látszik, nagyon boldognak. Fred, Fred, Fred, soha nem hagyom abba ezt kiáltani, de már senki nem hallja meg. Vagy ha meg is hallják, nem érdekli őket. Már nem.

Közelítek feléjük. A testvérem felé nyúlok, a vállát érintem. A lány szép arca néz fel rám.

- Sajnálom, Fred. De George halott – néz rám sajnálkozva. Nagy szemeit könnyek fátyolozzák.

- Tessék? – akarom kérdezni, de a szám makacsul zárva marad. – Mit mondtál? Én vagyok George!

- Sajnálom, de George halott – ismétli, én pedig vállon ragadom, és megrázom.

- Hiszen én vagyok George! – kiáltom az arcába, de azonnal megbánom. Nem akartam ráijeszteni. A szemei nagyobbra tágulnak és kissé remegni kezd. – Fred halt meg a csatában – mondom halkabban, szinte már suttogva.

- Igen, ő a csatában halt meg – feleli. A hangja is remeg. – De George is halott már. Nem tudtad? – hirtelen eresztem el a lány vállát.

- Jill... itt vagyok! Itt vagyok! Én vagyok George – ismétlem.

- Nem tudtad? Már George is halott.

- Nem... én...

- Te is halott vagy, George. – megütközötten nézek rá. – A szemembe tudod mondani, hogy élsz?

- Én... - suttogom.

- Nem tudtad? Most jössz csak rá? Georg is halott – már nem remeg a hangja. Szinte szemrehányóan mondja, mintha szégyenkeznem kellene a tudatlanságom miatt.

Hátrálni kezdek.

- Képzeld, George is halott – az öcsém hangja úgy hasít a levegőbe, mint a villám a csendes, esti zivatar szitálásába. Fontoskodón magyaráz Harrynek. Folyamatosan hátrálok.

- Tényleg? – kérdezi ő. – És azt hallottam – hajol közelebb Ronhoz. – hogy George is halott már.

A következő lépésnél nem érzek a sarkam alatt talajt. Riadtan nézek hátra. Az ébenfekete koporsóból egy fehér kéz nyúl ki felém. Hosszú, sápadt ujjait a kezem felé nyújtja. Még a kézfején is van néhány szeplő. Fred arca még egészen élő. – Hallottad? – kérdezi.

- Mit? – válaszolok kérdéssel, pedig tudom a választ.

- Mit, mit? – forgatja a szemét. – Eszem megáll. Hogy lehetsz ennyire alulinformált? Egy üzletembernek mindenről tudnia kell – torkoll le.

- Miről beszélsz?

- Hát arról – vigyorog, miközben megfogja a kezemet, és lassan húzni kezd. – hogy George is halott.

- Kicsoda? – kérdezem, de már potyognak a könnyeim.

- George Weasley...

Halott. George. Halott. Ő is. Már halott, meghalt, George, ő is, Weasley, én vagyok az, Jill, hallasz? Meghalt, halott, halott, Fred, Fred, Fred, Fred, Fred....