Breathe life into me /George Weasley fanfiction [HUN]

02. Villásreggeli

Kedves Naplóm!

Jilienna idegesen kopogott az tollával az asztal színes üveglapján. Előtte egy gőzölgő teáscsésze és egy habos epertorta várakozott elfogyasztásra, azonban az étvágya teljesen elment, ahogy kinyitotta a naplóját és átlapozta.

Egy éve használta ezt a füzetet, és az elején egész vidám hangvételű bejegyzések készültek. Beszámolt arról, hogy az állása véglegesítve lett a Beauxbatons-ban, és hogy immár hivatalosan is bájitaltan tanár. Mindig is ez volt az álma, viszont a háború után képtelen volt visszatérni a Roxfortba. Az oly sok vidám emlék megsavanyodott az azokat követő borzalmak szűrőjén keresztül.

Ez az állás viszont új éltet jelentett neki. Felejtést.

Amikor kirúgták egy pitiáner veszekedés miatt úgy érezte, újra minden visszaállt a régi, keserű kerékvágásba. És ez nagyon nem volt jó.

Visszajöttem Londonba. Mit tehettem volna? Itt legalább kiismerem magam. Az Abszol úton vagyok, már most, korán reggel. Borzalmasan érzem magam. Láttam az utca végén a Weasley Varázsvicc Vállalat üzletét. Ettől valamiért hirtelen borzasztóan jó kedvem lett, és leültem ebbe a kávézóba, és tortát is vettem, de mostanra már a színétől is hányingerem van. Hirtelen megrohantak az emlékek.
George valahol itt van a közelemben...

Jill ebben a pillanatban felemelte a fejét, a naplóját villámgyorsan a táskájába dobta és fizetés nélkül kiviharzott a kávézóból.

***

George Weasley csöndesen bámult a sötétbe
- Jilienna Tintonnak igaza volt az álomban – suttogta. – Már én is halott vagyok.

Sóhajtva kikelt az ágyból. Az idő még jócskán benne járhatott a hajnalban, de George tudta, hogy már nem fog tudni visszaaludni. Pedig mit meg nem adott volna egy zavartalan éjszakáért. Egy olyanért, amikor egy huzamba mondjuk hét órát végig tudott volna aludni. Álmok és sírás nélkül.

A teste még remegett a hirtelen keléstől, amikor kisétált a szűkös konyhába, ami már hosszú hónapok óta nem volt kitakarítva.

Fred halála óta George nem volt az igazi. És ez normális volt. Mindenki megértette. Azonban az igazi mélypont akkor jött el, amikor Angelina Johnson is otthagyta őt. Már az esküvőt tervezték, amikor megkezdődtek a veszekedések. Először egy hónappal halasztották a kézfogót, aztán még egy fél évvel, és hosszas veszekedések közepette próbálták egyben tartani az egyébként sem nem túl stabil lábakon álló kapcsolatukat. Aztán Angelina elment.

- Ne haragudj George, de én ezt nem bírom tovább – mondta, miközben néhány bugyit dobált a bőröndjébe. – Nem vagyok az anyád, hanem... - szomorú szemekkel nézett fel a fiúra. – Nos, most már csak a barátod vagyok.

George tudta, hogy a lánynak igaza van. Egy ideje már abból állt a kapcsolatuk, hogy Angelina meghallgatta és megvigasztalta őt. Megnézte az új találmányait, segített őket kipróbálni, aztán főzött, mosott, takarított és tűrt. De az ő türelme sem volt végtelen. 

Egy nap George azon kapta magát, hogy nem lesz libabőrös tőle, ha egymáshoz érnek és nem hány bukfenceket a gyomra, amikor meglátja.
De jó volt, hogy ott volt. Angelina volt az egyetlen fénysugár a magányban. Amíg együtt voltak a fiatal férfi próbált visszatérni önmagához. Viccelődött, lelket öntött az anyjába, az egész családjába. Sok időt töltött Ronnal, aki beszállt az üzletbe, és lassacskán mindenki jobban érezte magát. A sebek, amelyeket az a korszak ejtett mélyek voltak, de lassan hegedni kezdtek.
De éjszakánként George a párnába fúrta az arcát, és próbálta nem felkelteni a mellette mélyen alvó lányt.