Breathe life into me /George Weasley fanfiction [HUN]

01. Jilienna Tinton

Fred már két éve nem gondolt Jilienna Tintonra. Kényszerítette rá magát, hogy ne jusson eszébe, és hogy a lány emlékét az elméjének egy eldugott sötét zugába száműzze. És sikerült is neki. Azonban az elmúlt éjszaka valahogyan megszökött onnan, és talán a sok évi elzártság miatt feldühödve egy rémálommal jutalmazta a fiút.
De hogy ki is ez a Jilienna Tinton?
Jill hugrabugos volt, és egy évvel járt Fred és George alatt. A haja sötétszőke volt, de ha rásütött a nap úgy tűnt, mintha arany és réz szálak csillogtak volna benne. A lánynak hatalmas, ragyogóan világoskék szemei voltak, és olyan szőke szempillái, mintha nem is lettek volna ott. Alacsony volt és egy kissé dundi, de az évek során ez a dundiság teltséggé alakult.
Ha az ember ránézett, első pillantásra talán azt mondhatta volna, hogy kissé csúnyácska lánnyal áll szembe, de ezt kétség kívül csak azok mondták volna, akik még nem látták Jiliennát nevetni, beszélni, csodálkozni, mérgesnek lenni, mert az, ahogyan a lány arcán az érzelmek játszottak, az valami gyönyörű volt.
George nem is tudta pontosan, Fred mikor ismerkedett meg vele, csak arra emlékezett, hogy az ötödik évben egy nap bemutatta neki.
- George, ő itt Jilienna Tinton – mondta a fivére mosolyogva. George éppen a bájitaltan könyve felett firkált gúnyos képeket Pitonról és McGalagonyról.
- Szia Jilienna Tinton – sandított fel rá, és becsapta a könyv fedelét.
- Szia George Weasley – nevetett fel a lány. Aztán felszínes témákról beszélgettek, és George hamar megállapította, hogy a lány roppant intelligens, nagyon kedves és nem utolsósorban kiváló a humora. De egy pillanatig sem merült fel benne, hogy Fred és Jill között bármi több lehetne, mint barátság. Hiszen arról ő tudna. Amikor azonban a testvére este bejelentette, hogy ő és Tinton járnak George első sorban nem haragot, hanem döbbenetet és csalódottságot érzett.
- Fred, te tényleg eltitkoltál előlem valami ilyesmit?
- Én nem titkoltam, csak nem mondtam el! Nem ugyanaz! Hatalmas, igen, hatalmas különbség van a kettő között!
- De Fred, ha csak erről lett volna szó, akkor észrevettem volna. Nem, te féltve őrizted a kis titkodat. Sőt! Te... suttyomban... becsajoztál... Suttyomban! - kiabálta az arcába most már mérgesen, szinte fulladozva a dühtől.
Aztán hamar kibékültek, de George-nak gyakran eszébe jutott ez az árulás, és tett is róla, hogy ezt Frednek sűrűn az orra alá legyen dörgölve. És meg is bosszulta, a trágyabombától elkezdve az ételbe morzsolt maximuláns tablettákig bármivel, ami éppen eszébe jutott.
De ahogy telt az idő George nem tudta figyelmen kívül hagyni többé, hogy milyen szép a lány mosolya, hogy milyen dallamos a nevetése, hogy milyen kedvesek a szavai, milyen finomak a mozdulatai és mennyire lányosan édes az illata.
Onnantól kezdve kényszerítette magát, hogy minden este az ágyában minimum öt érvet elmondjon a lány ellen, hogy miért nem ajánlatos belé szeretnie, de az, hogy még legjobb esetben is csak a háromig jutott el csak megerősítette benne, hogy ez a lány egyszerűen tökéletes. Azonban hosszú próbálkozások árán sikerült a vonzalmat először ellenszenvvé, majd utálattá alakítania, viszont az is biztos volt, hogy ez az utálat nem a gondosan felsorakoztatott ellenérvek miatt alakult ki, hanem a viszonzatlan szerelem miatt. És a féltékenység miatt, amit a testvére iránt kellett volna éreznie, de hogyha tőle elhidegült volna, azt nem bírta volna ki.
Jilienna is megsejthette, hogy George nem éppen kedveli őt, azt viszont a fiú jól leplezte, hogy ennek valójában mi is az oka. Így hát a lány azt hitte, hogy nem szimpatikus a fiúnak, ami elszomorította őt, de kénytelen volt elfogadni, bármennyire is próbálkozott eleinte. Egy nap aztán nem mosolygott már rá békítőleg, nem próbált vele viccelődni, és ha lehetett, nem volt ott, amikor Fred George-al volt. Ami azt jelentette, hogy Fred és Jill igen kevés időt tudott együtt tölteni, amiért persze Fred a fivérét hibáztatta. Így George pont az ellenkező hatást érte el, mint amit szeretett volna. Nem kedvelte őt a lány, a testvére orrolt rá, és igen, kezdtek elhidegülni egymástól. Ez az állapot alig egy hónapig tartott. Az ikrek nem igazán bírták egymás nélkül, és mind a ketten érezték, hogy egy lány nem állhat közéjük. Így George eljátszotta, hogy megbékélt Jillel és úgy ahogy kedves volt vele, de nemigen foglalkoztak egymással.
Azon a napon, a csata után Jill odament hozzá. George a tömegtől távol, egy elhagyatott folyosón ült a félhomályban.

- Nincs szükségem lelki fröccsre – közölte vele, maga is meglepődött, hogy milyen gorombán. Amint felpillantott Jillre, azonnal megbánta, amit mondott. A lány remegett, ruhája koszos volt és tépett, bőrét vér szennyezte. De az igazán megrázó és lélekbe markoló az arca volt. Úgy bámult a fiúra, mintha az utolsó reménye lenne, mintha ő lenne az egyetlen, aki megmentheti az életét. És George tudta, hogy mit érez a lány, sőt, ő még duplán, tízszeresen, százszorosan ugyanazt érezte.
- George, én csak... - suttogta elhaló hangon. – Én nem akarok... vigasztalni, vagy segítséget kérni, csak azt... csak azt akarom mondani, hogy... – nagyot nyelt, és George legnagyobb döbbenetére egy mosoly jelent meg az arcán. Fáradt, erőltetett, fájdalmas mosoly, de a fiú látta, hogy a szándéka az, hogy őt megnyugtassa és felkarolja. – Csak azt, hogy én szerettem... nem, még mindig szeretem Fredet, és tudom, hogy ez... ez főleg neked szörnyű, de én szerettem, és én érzem, hogy mit érzel. Szóval... ezt nem azért mondom, hogy sajnálj, vagy hogy bocsánatot kérj a sok gorombaságért... jaj ne haragudj, miket beszélek! Ó Merlinre! – sírta el magát. És George csak nézte őt, csak nézte, és még sosem vágyott ennyire rá, hogy átölelje a lányt. De nem mozdult. – Akárhogy is – szedte össze magát kisvártatva Jill – ha úgy érzed, hogy már nem bírod tovább és kifogytál az összes lehetséges barátból, akinek megpróbáltad leírni, hogy mit érzel, és már annyira, de... annyira kilátástalan a helyzeted, hogy... – nevetett fel fáradtan. – Hogy esetleg velem akarsz beszélni, akkor... akkor nem foglak elküldeni – súlyos csend telepedett a folyosóra. A távolból kiáltozások hallatszottak, léptek csattogása, néha üdvrivalgás, de minden egyes kis zajban hallatszott az elcsigázottság és az összes elszenvedett veszteség. Az elmúlt évek súlya.
George csak szótlanul bámult a lányra, arra a lányra, akiről biztosra vette, hogy utálja őt.
- Szóval ezt akartam mondani – törte meg Jill a hosszúra nyúlt csendet.
- Hagyj magamra, jó?
- Oké, csak még valami. – közelebb lépett és valamit előhúzott a zsebéből. George nem látta, mi az, de annyira ragyogott, hogy átvilágított Jill fehér bőrén. A lány kinyújtotta a kezét. A tenyerén egy rózsa kicsi feje ült. Meg volt bűvölve. Gyönyörűen ragyogott valami földöntúli, kékes fényben. – Fred azt mondta, hogy csak annak ad ilyet, akit mindennél jobban szeret a világon, ezért adja nekem. De én biztos vagyok benne, hogy téged szeretett mindennél és mindenkinél jobban. Szóval vedd el – nyújtotta felé a rózsát a lány. George a szemébe nézett. Nem látott ott mást, csak őszinte kedvességet és szeretet. A kezét a rózsa felé nyújtotta...