Egy természetfeletti változás (ÁTÍRÁS ALATT)

Huszonharmadik fejezet: Lina

Öröm volt a tetőfokon. Két fogoly... mindkét nekem "jót" akaró ember a rabunk volt. Olyan csodálatos volt a győzelem íze. Igaz sokkal szívesebben ástam volna el őket, mintsem, hogy magam mellett tűrjem őket. Tetszett a helyzet, de voltak dolgok, amelyekről nem beszéltem... illetve... nem tudtam. Folyamatosan vesztettem el az emberi mivoltom. Ösztönlénnyé alakultam lassan. Feladatomnak érezzem, hogy Ryant és Eront figyeljem. Erontól féltem kevésbé. Tökéletesen látszott rajta, hogy ő nem tér vissza egyhamar. Ryan viszont pokolian küzdött. Nem tudtam elmondani Audreynak, de éreztem, hogy valamiért nem hallok annyit a gondolataiból, mint kellett volna. Csak őt és a csuklómat bámultam akkor is, amikor Audrey magyarázott. Nem volt kedvem vele törődni, egyszerűen meg akartam tőle szabadulni és elintézni. Többször került olyan állapotba, mint aki mindjárt elájul. Küzdött magával. Elegem volt és odamentem hozzá.
- Hol van az apád?! - Ragadtam meg a ruhájánál fogva.
- A.. telefonom...
- Mi-micsoda? - Nem tudtam mi az... pánik szerűen kutattam a zsebeit. Kivettem a kis fém valamit, ami elkezdett sikítani. Eldobtam, majd vicsorogtam Ryanra és Zora vitt el onnan. Nem voltam türelmes. Az emberi kézségeim eltüntek. A csuklóm nem gyógyult. Semmilyen sebem nem gyógyult, de mégis egyetlen cselekedetemnél sem érdekelt. Fogtam magam, felrepültem és elindultam a város felé. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi vezérelt, de elindultam. Megkerestem azt a városrészt, ahol kevesen laktak. Nem volt elég az erdei állat. Olyan lény kellett aminek tudata van. Tudom, egy vérengző gyilkosnak lehetett volna hívni engem, de ezt tette a másik oldalam velem. Megláttam egy kisfiút... egyedül... maga volt a tökéletes célpont. Ahogy repültem a lábaimmal felkaptam a kissrácot, hogy elvigyem, de megjelent Eron és Gritar. Elvették a fiút, Gritar hipnózissal lenyugtatta, mialatt Eron foglalkozott velem. A szárnyamat visszafeszítve tartott.
- Calor... Audrey azt mondta, hogy egy hét múlva, nem ma... addig nem járhatsz a városban.
- N-nem parancsol! Éhes va-ggyok!
Eron egy két pillantással kitépte a villanyoszlop egyik vezetékét és finoman szólva... álomba ringatott.
Mikor felébredtem, láttam, hogy megfordult a kocka. Ryan állt előttem, de nekem háttal. A farkammal meg akartam fogni a lábát, hogy jelezzek neki, de előbb észrevette, mint hogy hozzáértem. Felém fordult.
- Audreynak beszéde van veled.
Az arca megváltozott ekkorra. Nem ő volt. Egy pillanatra csak némán bámultam. Olyan volt a kettőnk állapota közötti kapcsolat, mint egy libikóka. A beszédképességem nem tért vissza, de felálltam és végig simítottam az arcát óvatosan az egyik karmommal. Olyan volt, mint a kőszikla. Kemény és hideg. Rám sem nézett miközben vizsgáltam. Bámult előre ugyanabba a pontba, ahova akkor nézett, amikor megfordult.
- Calornak nem tetszel.
Rám nézett. A tekintete rideg volt és fagyos. A kék szemeiben sötétlila pontok csillogtak. Majdnem karomat törve ellökte a kezem és csak annyit mondott.
- Menj Audreyhoz.
Morogtam egyet és a távoli beszélgetések irányába indultam, de még hallottam valamit Ryan szájából... motyogott maga elé., de csak annyit értettem, hogy... "már mindegy neki."