Az utolsó herceg

1. Fejezet

A nevem Alexander Romanov az orosz cári családból. Őseim a világ legnagyobb birodalmának uralkodói voltak. Nekem most mégis bujkálnom kell az egykoron saját népemnek nevezetek elől. Miután a népi forradalom letaszította családom és kivégezte rokonaim mi elmenekültünk oroszhonból és jelenleg az Osztrák-Magyar monarchia területén bujkálunk, Budapesten.
Gyönyörű hely meg kell hagyni, de még se az otthonom. Anyám és apám másik utón menekült én a bátyámmal és a nevelőmmel Ivánnal vagyok. Iván kisgyerek korom óta velem van már. Kemény életünk van itt, nem olyan egyszerű egy 16 évesnek az élete.
13 éves voltam mikor elindultunk azóta nem álltunk meg hosszabban sehol leghosszabb talán erdélyben, Kolozsváron volt 3 hónap. Budán egy kis házban lakunk, Iván azt mondta ne mutatkozzunk nyíltan és ne mondjuk el kik vagyunk valójában, mi már nem  hercegek vagyunk. Én most már Kovács Ferencként élek itt. Muszáj volt felvennünk új nevet, hogy ne találjanak ránk. Szerencsére már kezdem megtanulni a nyelvet, de nem tudom mi lesz a későbbiekben. Attól félek, hogy ránk találnak, ezért nem kéne hosszú távon egy helyen maradnunk.
Én élvezzem a nagyvárosi életet, de Iván véleménye, hogy el kéne menni inkább egy faluba ahol biztonságosabb. Ivánnak mindenhol vannak barátjai, ez mindig jól jön. Azt mondta, hogy már nem maradunk itt sokáig megyünk tovább biztonságos helyre.
Említette, hogy mielőtt elhagyjuk Budát találkoznunk kell egy régi baráttal, aki több mint egy egyszerű barát.
Minden reggel Iván elmegy a piacra mi addig bátyámmal könyvtárba szoktunk menni. Ahol persze testvérem lelép hölgyeket szédíteni, míg én olvassok. Vissza úton ő előre megy én meg lemegyek a Duna partra. Imádom nézni a Dunát, egyszer minden féleképpen hajózni akarok rajta.
Most is mint minden reggel mentem a partra és most találkoztam valakivel... Még senkivel nem találkoztam ott pedig már egy ideje rendszeresen oda járok.
Ott volt egy gyönyörű szőke hajú, kék szemű ártatlan hölgy olyan velem egykorú lehetett. Sajnos amint meglátott elfutott... Mitől félhetet?
Miután elindultam megálltam egy szökőkútnál bele néztem és láttam magamat a barna hajam, barna szemem és hirtelen a hatérben feltűnt.a bátyám és beakart lökni a vízbe de nem hagytam és mondta:
- Na hol voltál eddig? Nem szoktál ilyen sokáig távol lenni. Iván már aggódott!
- Nyugalom! Tudod, hogy engem nem kell félteni.
Rám nézzet és felnevetett.
Elindultunk vissza mikor a házhoz értünk oda jött hozzám egy macska. Testvérem mondta hogy hagyjam ott, de én mint mindig önfejű voltam. Felkaroltam a kis fekete fehér cicát és elkezdett dorombolni. Annyira megtetszett, hogy föl kaptam és haza vittem. Haza értünk végre és Iván mondta
-Készülődjünk! Ma voltunk itt utoljára.-aggodalmasan mondta
Én tudomásul vettem indultam is a szobába és elkezdtem pakolni.
Elővettem egy bőröndöt és a polcomról elkezdtem pakolni bele. A párnám alól eltettem a kést és a pisztolyom, a puskámat a falról a nagyapám kardját is eltettem. Gyönyörű kard volt! Egy szablya, aranyozott, benne a monogrammunk. Én még apámtól kaptam peddig a bátyámnak kellett volna kapnia mert ő az idősebb. Én sose akartam ellenségként tekinteni rá, ezzel szemben ő mindig a veszélyt látta bennem.
Folytattam a pakolást a könyveimet, a rajzjaimat és a gyermekkori játékomat. Vissza emlékeztem a régi szép időkre ahol minden gondtalan volt, én is ártatlan, jó indulatú, naív gyerek voltam, de az élet megerősített...
Folytattam a pakolást és egy régi könyvből kiesett egy füzetecske...
Nagyon régi volt, lefújtam róla a port, nagyon sok volt rajta. Oroszul volt ráírva hogy ''дневник'', csak ennyi volt. Ez csak annyit jelent hogy napló. Épp ki akartam nyitni amikor jött a testvérem és kérdezt:
- Kész vagy már?-türelmetlenül
- Egy pillanat.-feleltem higgadtan.
Össze pakoltam és a naplót eltettem.
El is indultunk, de én végig azon gondolkodtam hogy kié lehet a napló.A Budai villák fele mentünk és ott egy gyönyörű palotánál megálltunk és mondta hogy itt vár az a régi barát...