Die Prinzessin von Österreich - Ausztria hercegnője

Párizsi kiruccanás

Szikrázó napsütésben állok a tenger partján, a lábam eltűnik a puha homok ölelésében, miközben a víz hullámai olykor-olykor megérintenek. Hirtelen nevetésre leszek figyelmes, két kisgyerek szalad felém vidáman kacarászva. Miközben őket nézem, valaki gyengéden hozzámér, majd hátulról védelmezően átölel. Élvezem a közelségét, melegség jár át, mikor érzem, hogy a fülemhez hajol, és mély, férfias tónusú hangján megszólal: Hercegnő, a kék, vagy a rózsaszín ruhát veszi fel?

- Hercegnő! – szólít meg ismét valaki. Miközben fáradtan kinyitom a szemem, csalódottan látom, hogy a hang nem egy férfihoz, hanem az egyik szobalányomhoz tartozik. Pedig mennyire szép álom volt!

- Tessék? Itt vagyok, figyelek, mi történt? – kérdezem kissé kábán, miközben egy ásítást próbálok visszatartani.

- Csak annyit kérdeztem, hogy a kék, vagy a rózsaszín ruhát veszi fel a délutáni fotózásra? Ha engem kérdez, a kék tökéletesen kiemelné a szemeit – mondja Marta, miközben felmutatja az említett ruhadarabokat.

- Rendben, legyen az – egyezem bele, miközben hercegnőhöz egyáltalán nem méltó módon, hatalmasat ásítok.

A héten már harmadszor fordult elő, hogy „elbóbiskoltam" napközben, miközben a kötelező hercegnői teendőkkel foglalkoztam. És még csak szerda van! Amikor szerencsém van, az udvartartásom egy tagja vesz észre, akik úgy tesznek, mint ha semmi sem történt volna. Ha viszont a szüleim, vagy ami még rosszabb, a nagyszüleim ébresztenek fel, akkor egy hosszú előadásra számíthatok az éjszakai alvás fontosságáról, és arról, hogy ha „mi Habsburgok kevesebbet lustálkodnánk, talán nem veszítenénk el minden háborút". Most, hogy belegondolok, ez a mondat lehet, hogy csak álmomban hangzott el. Azt hiszem, szükségem van egy kávéra! Hirtelen Daniel lép be a terembe, aki talán még nálam is fáradtabbnak tűnik. Nyúzott arckifejezéssel közeledik felém, a haja kissé rendezetlenül áll, ami arra utal, hogy ő is nemrég kelhetett fel.

- Úgy nézel ki, mint egy mosogatórongy – köszönt „udvariasan".

- Te sem festesz jobban – felelem mosolyogva. – Bezzeg Roberten semmi sem látszik. Olyan, mint ha őt nem merítené ki, hogy minden percünk be van osztva, ha nem hivatalos eseményen kell megjelennünk, akkor udvari órákon kell részt vennünk, vagy, ami a legrosszabb, segíthetünk a papírmunkában.

- Hát persze, hiszen a bátyánk egy robot – mondja egyszerűen, mint ha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Ne nézz így! Te láttad már őt aludni, vagy ásítani bármikor? Nézd, már itt is van. Frissen és üdén.

- Ti miért nem vagytok még kész? – kérdezi Robert kissé szemrehányóan. – Fél óra múlva indulnunk kell, ti pedig itt ültök és, mit is csináltok pontosan? Úgy látom semmit, pedig tudjátok jól, hogy rengeteg dolgunk van még.

- Hé, ne beszélj így velünk Rob! – szólal meg Daniel. – Csak Emiliával kiabálj, ő aludt el megint. Én csak azért ültem le mellé, hogy felébresszem.

- Hát persze – hagyja rá Robert, miközben sürgetően néz az órára. – Komolyan beszéltem, hamarosan találkozónk lesz az oktatásügyi miniszterrel, és ti még fel sem öltöztetek!

- Miért vagy ilyen ideges? Ez az egész csak formalitás. Mi csak azért kellünk oda, hogy mosolyogjunk a kamerába, bájologjunk, és szórakoztassuk a sajtót. De, csak hogy jobban érezd magad, már indulok is öltözni. Addig viszont, próbálj meg megnyugodni, mert előnytelenek a homlokodon ezek a pici ráncok – mondom neki nevetve, miközben ujjamat az említett területre helyezem, majd magukra hagyom őket.