Die Prinzessin von Österreich - Ausztria hercegnője

A koronázás

Schönbrunnt mindig is a második otthonomnak tekintettem, hiszen gyerekkorunkban szinte minden nyarat itt töltöttünk. Mégsem tudtam soha elképzelni, hogy egy nap nem csak a nyári hónapokban legyek a kastély vendége, hanem az év minden napján. Egy hónap telt el, mióta a nagyszüleim bejelentették a lemondásukat, majd a trón következő uralkodójaként lányukat, az édesanyámat nevezték meg. A bejelentés óta szinte minden percünket lekötötik a szervezési munkálatok: számtalanszor elpróbáltuk már a koronázási ceremóniát, a bevonulást, az integetést, a meghajlásokat, az egész esemény olyan, mint egy tökéletesen megrendezett színdarab, ahol egy pompás kastély a színház, és mi vagyunk a színészek. Az ország történetében ez lesz az első olyan hivatalos beiktatási ceremónia, amit a világ minden pontján közvetítenek, ezért nem szabad hibáznunk, hiszen „Új uralkodóként a legfontosabb számunkra a közvélemény szimpátiájának elnyerése, makulátlan hírnév megteremtésével egybekötve.", legalábbis a nagyi szerint. Én ezt nem teljesen így látom, de korán megtanultam, hogy nem éri meg Elizabeth királynővel vitázni. Amikor nagyiék bejelentették a lemondásukat, nem gondoltam, hogy a hatalom átadásra ilyen hamar sor kerül. Mégis, az egész világot meglepve, egy hónap alatt befejezték az előkészületi munkálatokat, így ma, a koronázás napján, minden készen áll.

Már csak néhány perc, és kezdődik a „műsor". Hajnalban a szobalányok ébresztenek fel, szépítő masszázzsal kezdjük a napot. A közös reggeli után elköszönünk egymástól, mivel tudjuk, hogy már csak a délutáni ünnepségen találkozunk újra. Ezután egy komplett stáb „vesz kezelésbe" minket. Órákon keresztül szaladgálunk a fodrásztól a kozmetikushoz, onnan a pszichológushoz és a protokollmesterhez, majd az öltöztetőhöz. Délután három órakor a koronázási ruhákban és ékszerekben állunk az előtérben, indulásra várva.

A kastély főbejáratán kilépve riporterek hada fogad minket, akik minden lépést megörökítenek néhány méteres sétánkból az ajtó és az autók között. A sor elején egy testőrökkel teli autó halad, őket követi Heinrich király és Elizabeth királynő, majd anyu és apu, végül mi Daniellel és Roberttel.

- Végre – sóhajtott fel megkönnyebbülten Dan. – Nem szeretem ezt a felhajtást. Nem értem miért nem lehet szépen, csendben, elintézni ezt az egészet?

- Mióta zavar, ha a középpontban vagy? – fordul felé Robert. – A múlt heti, és a tegnapi jeleneted után azt hinné az ember, hogy élvezed a reflektorfényt.

- Tudtam, hogy nem bírod ki, hogy ne emlegesd fel! Még szerencse, hogy te soha sem követsz el semmilyen hibát!

- Kérlek, ne veszekedjetek! – nézek rájuk komolyan. – Most ne.

Robert és Daniel jelleme mindig nagyon különböző volt. Robert, talán mert ő az idősebb, sokkal komolyabb, kötelességtudóbb, általában kerüli a nyilvánosságot. Ezzel szemben Dan rengeteg időt tölt szórakozással, valamint lányokkal, erre azonban eddig nem figyelt fel a sajtó. Mióta a fővárosba költöztünk, minden lépésünket figyelik, ezért tegnap Danielt is követték, és olyan fényképek készültek róla, amelyek enyhén szólva sem illenek egy herceghez. Bár a fiúk még nem tudják, de tegnap megtaláltam a fényképészt, aki a képeket készítette, és sikerült meggyőznöm arról, hogy jó állampolgárként ő sem szeretné, ha az új királyi család már az uralkodása megkezdése előtt botrányba keveredne.

- Hidd el Em, ha rajtam múlik, szóba sem kerülnek a történtek – mondja Daniel, miközben jelentőségteljes pillantást vet a testvérünkre.

- Persze, hiszen szerinted minden probléma megoldódik, ha nem beszélünk róla – vág vissza Robert. – Arra nem is gondolsz, hogy a viselkedéseddel mennyi kárt okozol a családnak. Már látom is a holnapi címlapokat... A botrányhős herceg.