Sétálni a mezőn, a kitaposott kis sétányon már nem olyan, mint volt. A rét virágai ugyanazok, ám az illatok mégis mások, a kis tavacska sem a régi már. Minden megváltozott: a napfelkelte, a nap delelése, majd a szürkület… mind-mind ugyanúgy történik, mint akkor, de érzem, hogy még is teljesen más. Más, mint akkor. És tudom, soha többet nem élhetjük át azt, amit régebben, soha többet nem lehetsz itt velem, és semmi sem lesz ugyanolyan. Az életem akkori szakasza csak egy múló emlék, amely örökre a szívembe égeti magát, gyökerestül. Olyan, mint egy falevél: tavasszal rügyezni kezd, lassan kinő, nyáron hatalmas, erőteljes lombkoronát alkot levéltársaival, aztán ősszel véget ér; leesik a földre majd télen már nyoma sem lesz az egykor büszkén zöldellő fák leveleinek.
Ilyen volt akkor is. Emlékszem még, mikor együtt szeltük át ketten a rétet, a kis erdei, már ismerős utat, mikor egymás kezét szorosan fogva ücsörögtünk a kis tó partján… Mikor suli időben mindig izgatottan vártam a péntek délutánt, hiszen mindig eljöttünk sétálni ide. Viharban, negyven fokos melegben, hóban, sárban, őszi pocsolyában… a lényeg, hogy Veled lehettem.
Még kisgyermekként jöttünk ide először, emlékszem, mikor összevesztem a bátyámmal. Lehettem vagy tíz éves, és kiültem a lépcsőre, te pedig odajöttél hozzám. Először csak néztél rám kérdőn a barna szemeiddel, majd leültél mellém. Én még mindig szipogtam, te csak ültél ujjaid közt egy fűszálat morzsolgatva, majd egyszer megszólaltál, és arról kezdtél beszélni, hogy nem érted miért eszi meg az egy éves öcséd a homokot. Én nem értettem, miért mondod el ezt nekem, te meg nem értetted miért tartom furcsának. De elérted, amit szerettél volna. Sikerült megnyugtatnod. Ha bajom volt, sose kérdezted meg, mi történt, csak elkezdtél valamiről mesélni, csak úgy, összefüggéstelenül. Aztán nem sokkal később már magam sem tudtam miért is voltam szomorú, és te mindig akkor kérdezted meg, de én nem tudtam rá felelni, hiszen már nem volt semmi bajom.
Aztán ott van az is, mikor titkokat mondtál el nekem, és itt tetted ezt. Mikor először vallottál szerelmet, és először csókoltál meg a nagy, virágzó cseresznyefa terebélyes ágai alatt. Átöleltél szorosan, karjaidat derekam köré fűzted védőn, homlokot enyémnek döntötted… még mindig beleremegek az emlékben, és egy kész pillangóhadsereg kezdi el morajlását gyomromban, szívem pedig úgy dobod mellkasomban, hogy attól félek, ki akar esni, vagy a végén megáll. Itt vesztünk össze először, hangosan veszekedtünk, egymás fejéhez vágtuk az utólag visszagondolva buta érveket, amik a mi igazunkat igazolják… Majd itt békültünk ki először. Én épp a tőled kapott, összematricázott gitáromat pengettem, mikor te megjelentél, majd a tarkód vakargatva megkérdezted, hogy megy a gitározás. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogy csak ezt tudod mondani, miért nem kérsz bocsánatot, majd csodálkozó tekintettel követtem, ahogy leülsz mellém, és helyére teszed a rossz akkordot fogó ujjaim. Nem beszéltük meg- nem volt mit. Tudtuk mi magunk is, hogy hibáztunk, mint ketten, tudtuk, hogy hatalmasat. Annyit mondtunk csak, sajnálom, aztán hangosan elnevettük magunkat.
Mindig ide jöttünk mi, Te és Én, akkor, mikor minden más volt.
Most már nem jössz ki velem. Nem jövök ki ide soha többet, mert Te, már nem jöhetsz velem. Az, hogy csak Én menjek, már nem ugyan az. Itt hagytál, egyedül, pedig inkább százszor vesznék még össze veled! Tudod miért? Mert akkor kibékülhetünk, újra és újra. De már nem békülhetünk ki többet, hisz össze sem veszhetünk, nem ölelhetsz át, még csak megcsókolnod sem lehet… Ó, bár lehetne! Bár megint átélhetnénk azt a pillanatot, amikor ülünk a cseresznyefánk alatt, amibe belekarcoltuk a szívbe a monogramunkat, öledbe hajtanám fejem, te pedig simogatnád a hajam. Közel hajolnál hozzám, ajkaiddal lágy csókot nyomnál homlokomra, vagy csak egyszerűen sétálnál válladon pihentetve a fejem…
Egy cseresznyevirág szirmot szedek fel a földről. Tudod, hogy tavasz van? Biztos tudod. Emlékszel, mikor a hajamba szórtál párat, és azt mondtad, így kéne járkálnom, és elneveztél Tavasz Lánynak? Emlékszel, ugye? Így hívtál. Tavasz Lány. Szerettem mikor így hívsz, hiszen tavasszal lettünk egy pár, tavasszal születtem, és születtél, tavasszal csókoltál meg először, tavasszal volt az iskolai bál, ahova veled mentem, tavasszal lettünk barátok akkor, tavasszal…
Amióta elmentél, és itt hagytál, utálom a tavaszt. Az évfordulónk, a szülinapom, a szülinapod, az iskolai bált, a barátságunk kezdetét… hiszen tavasszal hagytál el. Egy éve. Emlékszel? Azt mondtad, a tavasz a mi évszakunk. Azt is mondtad, vigyázni fogsz magadra, és hogy hozol egy eredeti Green Day albumot. Azt is mondtad, írsz smst minden nap, és felhívsz, mikor megérkezel.
De nem vigyáztál magadra. Nem hoztál albumot, és semmi mást sem, smst sem írtál, nem hívtál fel… mert nem érkeztél meg. Először abban reménykedtem el sem mentél, hívtalak, de nem vetted fel, és én féltem. Telefonom forgatva ültem a babzsák fotelemben, mellettem halkan szólt a rádió, majd bemondták, hogy lezuhant egy repülőgép. Erre figyeltem fel. Először azt hittem rosszul hallok, nem a tied volt, vagy csak rosszul emlékszem és nem azzal mentél. De azzal mentél. A reggel 10:40-kor induló Miami-ba tartó járat nem érkezett meg, hanem az óceánba zuhant, és nem élte túl senki. Te sem.
Napokig nem ettem. Nem sírtam, egy könnycseppet sem hullajtottam: megtanultam, hogy ne tegyem, és vártam, hogy leülj mellém, és elkezdj beszélni. Azóta minden este a hangod hallom, ahogy beszélsz hozzám, és nyugtatsz. Erre alszom el, erre kelek, mindig ezt hallom. Egy év óta, most jöttem ki ide először. A pszichológusom szerint ez a hely a kulcsa, hogy lezárjam ezt magamban. Nem tudom, nem hiszek neki. Nem értem, miért akarja mindenki, hogy lezárjam, mikor én nem akarom. Nem akarlak elfelejteni. Nem, mert nem fogtam még fel most sem, hogy elmentél, hogy itt hagytál. Azóta is várom, hogy hívj, a telefonszámod még ott van a telefonkönyvemben, és van, mikor el is kezdem felhívni. A házatok elé sétálok, ahol most nem él senki, de gondolom, ezt tudod. Azt is tudod, mi van velem, hogy hogyan érzek. Tudom butaság, de egyik este mondtad. Azt is mondtad, hogy lépjek tovább. Éljek boldog, normális életet, mert te ezt szeretnéd. De nem érted, hogy én Veled akarok élni? Veled, boldogan, normálisan.
De tudom, hogy ez már nem lehetséges. Ezért most, egy maroknyi virágszirommal a kezemben a tavunkhoz lépek, és beledobom. A kép csodás, tetszene neked, ugye? Tudom, hogy tetszene.
Egyszer azt mondtad, hogyha valaha is elveszítjük egymást, mert összeveszünk, vagy valaki elköltözik, dobjam bele a virágszirmokat, és kívánjak valamit. Hát, én kívántam. Az más kérdés, hogy valóra válik-e, de a lényeg, hogy megtettem. Érted, mert Szeretlek. Tudom, hogy vársz rám, csak miattad élek majd boldogan, azért mert tudom, azt szeretted, ha boldog vagyok. Úgy örülsz ennek a fagyinak, mint a kisbaba annak, hogy van. Mosolyogj így mindig, mert így vagy a legszebb. Épp ezért, tenyerem a szám elé emelem a rózsaszín cseresznyevirágokkal együtt, és egyet fújok, majd…
Sétálni a mezőn, a kitaposott sétányon legyen olyan, mint volt. Mostantól könnyebb lesz, tudom, és bár fájni fog, de te itt leszel. Velem.
