Hideg van. Zihálok, a testemről lerugdosom a takarót, mélyeket lélegzem. A félelem beszipolyozza magát a szívembe, uralkodni kezd felettem, én pedig gyengülök. Gyengülök, egyre csak gyengülök, az erőm fogytán van, úgy érzem, másodperceim vannak hátra. Remegek, összevissza forgolódom, ezzel magam alatt összegyűrve a lepedőt. Össze-vissza rugdosok a lábammal, érthetetlen, össze nem függő szavakat mormolok, legalábbis más nem érti.
Pedig csak segítséget kérek. Az ajkaim rendíthetetlenül formálják az egyébként értelmetlen szavakat, pedig a tudatom, hangosan kiált segítségért. Nem értem, nem értek semmit. Olyan valósnak tűnik! Az a sötét barlang, ahol egy furcsán, ezüstösen fénylő kis tó van, benne minden féle emberi csontok, koponyák. De nem csak ott, hanem barlang többi részén is. Lassan lépdelek, rendíthetetlenül megyek előre, nem érzek félelmet. Nincs tudatom, a lábaimat sem én irányítom. Felemel, előre lép, lerak. Felemel, előre lép, lerak. Puff, halk koppanás. Valaki van mögöttem, még egy árnyat is látok egy pillanat töredékére. Gyorsan megfordulok, de senki sincs ott, egyedül vagyok. Aztán újabb és újabb árnyak, a félelem csatlósai, az éjszaka gyermekei.
- Segítség- suttogja egy hang, de nincs ott senki. Tisztán hallom, érthetően, de nincs ott senki sem. Egyedül vagyok a barlangban, ezt tudom, jól- Segíts, kérlek, segíts!
Egyre hangosabb a suttogás, közeledek felé. A tó felé igyekszem, akaratlanul is belelépek. Megint hallom, megint azt mondja. Ugyan azt.
- Segíts! Gyere közelebb, a tóban vagyok! Ments meg, kérlek!- könyörög a hang, mely test nélkül létezik. Lábaim belelógatom a fénylő tóba, furcsa zizegő hangot hallok, és… nem történik semmi.
- Segíts! Gyere közelebb, a tóban vagyok! Ments meg, kérlek! Ments meg, kérlek!- ismétli, egyre többször és többször, a suttogás közeledik, mintha a fülembe susogná valaki. Szétnézek: egyedül vagyok. Teljesen egyedül.
A percek óráknak tűnnek, míg a fénylő tó partján ücsörgök egy kiálló sziklán. Egy kő felsérti a bőröm: a víz pirosas lesz lábam körül. Nem fáj. A vér egyre jobban kezd csurogni a kicsiny sebből, mely nem fáj, kicsit sem; a tó pedig egyre pirosabb lesz, lassan mélyül lefelé, egyre jobban.
A barlangi tó vize vérré válik. A csontok rémisztőnek tűnnek, vérszag kezd terjengeni a levegőben. Én még sem félek, csak nyugodt vagyok, mintha az óceán parton sütkéreznék. Csak ott nem suttog senki megállás nélkül a füledbe, hogy mentsd meg.
Már úgy érzem, megszoktam a susogást. Egyre több, különbözőbb hangok kérnek segítséget, már szinte nem is értem mit mondanak: érthetetlen susogás az egész. Én valahogy még is értem, mit mondanak. Úgy érzem, segítenem kell, az érzés erősebb lesz nálam, majd önkéntelenül vetem bele magam a vérfürdőbe, ami eddig több száz emberi csontnak, koponyának nyújtott szolgálatot. Mély levegőt veszek, majd alámerülök. Úszom egyre lentebb és lentebb, szívem mintha béklyóban lenne, sőt, mintha én is. A csontok velem együtt úsznak. Megyek lentebb, és lentebb, levegőm pedig egyre fogytán van. A suttogás megváltozik.
- Menj fel! Különben te is közénk fogsz tartozni.
Fel akarok menni. Hallgatni akarok a susogás szavára, de nem tudok akaratomhoz méltóan cselekedni. A testem magától megy egyre lejjebb, a levegőm pedig… már alig van. Fulladozni kezdek, rángatózom összevissza, agyammal szinte parancsolom testrészeimnek, hogy menjenek fel. Indulás, nyomás! De nem én irányítom már testemet. Egy rémült sikítás, ijedt tekintetek, bőröm kezd porladni, látom a húsom, a kezemen, a lábamon, a hasasamon… A hús is kezd leválni, kilátszik a csontom, ijedt vagyok. Félek, reszketek, remegek, majd egy hatalmas sikítás…
Egy csontváz jelenik meg előttem. Egyre csak úszik felém, közeledik, karjait kinyújtja, el akar kapni; mielőtt hozzám érni szemem hirtelen kicsapódik.
Anya meleg kezét érzem magamon, gyengéden simogat. Azt mondja, csak álmodtam. Azt mondta, nem lesz baj, ez a valóság, itt nincsenek szörnyek, biztonságba vagyok.
Amint ezt kimondja, akkor döbbenek rá: én magam vagyok a szörnyeteg.
A csontváz saját magam lelkének romló tükörképe volt.
Ez… már nem én vagyok.
