Demons

1.rész

-Han Ji Woo! Kérem fáradjon be!-szólít fel egy határozott női hang.

Lassan állok fel, hiszen úgy is lényegtelen, hogy mit hogyan csinálok, a kérdések ugyan azok lesznek amiket majd feltesznek nekem. Ez megy hetek óta. Mintha ugyan az ismétlődne változás nélkül. Már azt is le tudom utánozni, hogy milyen a doktorúr akcentusa és, hogy milyen arcot vág, amikor felteszi az unalmas kérdéseit. Már csak arra várok mikor mondja bele a szemembe ő is, azt amit már úgy is tudok, hogy őrült vagyok.

Lehunytam a szememet, majd beléptem az ajtón, és becsuktam azt.

Hátra néztem. De nem az orvos volt a székbe.

Egy japán 30 év körüli férfi ült most ott. Felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett rám.

-Nem jön beljebb?-kérdezte úgy, mintha ez teljesen természetes lenne.

-Maga kicsoda?-háborodtam fel.

-Ma én vagyok itt a doki helyett. Nem megfelelő? Már biztos untad úgyis...

-Ez valami teszt?-kerestem a kamerákat a szobában.

-Nem.-nevette el magát.-Én is látom amit te látsz. Nem őrültél meg JiWoo

-Miért, maga szerint miket látok?-tettem fel gúnyosan a kérdést.

-Alvilági démonok ezek, akik csak lesből nézik az embert, és várják mikor csaphatnak le rá. Mikor elgyengülsz, érzed, hogy vége mindennek, akkor ők ott vannak. Suttognak. Folyamatosan. Nem hagynak nyugodni. Addig vannak, amíg végleg fel nem adod, és nem vetsz véget mindennek számodra. Az idődnek. Az kell nekik. Ez az amit ők nem kaphattak meg soha.- mondta a férfi.-Ezek a lények általában csak a mesékben fordulnak elő, hogy a kisgyermekeket legyen mivel a jóra nevelni. De senki nem mondja nekik, hogy ők tényleg léteznek. A gyerekek tudják, hogy az egész mese csak, de mégis félnek. Mert ők érzik. Ők tudják, hogy van alapja.

-Mikor kisgyerek voltam, nem akartam hinni senkinek, hogy ők nem léteznek. Láttam őket mikor anyu sírt, vagy apa elrohant otthonról. Ott ültek mikor vacsoráztunk, velünk jöttek kirándulni, minden nap ott voltak, és figyeltek.
Mindenkinek volt egy. Nem telt el olyan nap mikor ne láttam volna őket. De az enyém hiányzott. Nekem valamiért sosem volt. Amikor mentem az utcán megbámultak. Mintha féltek volna.-magam is meglepődtem mennyire őszintén elmondtam mindazt ami bántott...valahogyan hiszek ennek az embernek-Ön tényleg hisz nekem? Ön tudja miért van ez? Ön honnan tud róluk...? Ön is az lenne..?-kérdeztem higgadtan, a helyzetre való tekinettel, bár bíztam benne, hogy választ ad a kérdéseimre.

-Igen ,hiszek neked, de nem vagyok démon, ne félj! Itt sajnos nem beszélgethetünk tovább.- utalt az ablak felől származó hirtelen csendre. Valaki bezárta az ablakot, hogy jobban halljon minket.-Adok egy címet, ha többet szeretnél tudni, holnap gyere oda!

A kezembe nyomott egy kis borítékot, majd kiviharzott a szobából.