END

Első Fejezet

Emlékszem. Úgy emlékszem arra a napra mintha csak tegnap történt volna. Emlékszem arra a napra melyet áldok és szitkozok. Emlékszem arra a napra ami elültette bennem a gyűlölet és a szeretet magját. Emlékszem arra a napra ami megváltoztatta az életemet. Emlékszem rá.
Minden egy hűvös és rideg téli éjszakán kezdődött. Egy még csak tizenhat éves lány autózott haza felé az egyedülálló anyjával. Csak ültek ott csöndben és nézték az utat. Az anya igen feszült volt és ideges mintha tudta volna hogy mi vár rá. A lány az első ülésben nézett ki bambán a kocsi jobb oldala felé. Én voltam az a tizenhat éves lány. Aznap történt meg életem talán legtragikusabb és legszomorúbb pillanata. Csak ültünk ott amikor megtörtént. Nem lehetett rá számítani hisz olyan gyorsan jön. Csak megcsúszott az autónk a jeges úton. Irányíthatatlanná vált az autónk átsodródtunk a másik sávba és frontálisan neki ütköztünk a szembejövő autóval. Nem tudtunk reagálni rá. Csak egy pillanat volt ami elszállt de mégis olyan volt mintha egy emberöltőn át tartott volna. A kocsink felfordult és belezuhant az árokba. Minden lángolt. Csak Istennek hála hogy nem robbant fel az autó. Egy pillanatra lesokkoltam nem tudtam hol vagyok. Balra néztem. Anyám ott hevert az autóban szaporán vette a levegőt. Mellkasába egy hatalmas üvegszilánk volt beleágyazódva amelynek helyéből vízesés formán ömlött a vér. Nem hittem a szememnek. Leblokkoltam nem tudtam mit tegyek.
Elájultam. Egy tenger előtti nagy kő dombon találtam magam egy erdő közepén. A lábam egy ösvényen állt ami egy szakadék széléhez vezetett. A deres szél nagyon erősen fújt és egy aprócska jégszilánk vágást ejtett az arcomon. Nem volt más választásom. El kellett indulnom a sikoltó széllel szemben az ösvény felé. Lábam nyomán vérfolt húzódott. Követtem az ösvényt. Már közel voltam a szakadékhoz amikor mellettem egy fába villám csapott. Az pedig lángra kapott megégett és eldőlt. Nem rettentem meg nagyon mentem tovább. Elértem a szakadék szélére. Megálltam előtte és merengtem. Előttem nem volt semmi csak a tomboló tenger amelynek hullámai ostromolták a partot. Széttártam karomat mint egy égimadár. Készültem az ugrássra. És akkor felébredtem.
Nem láttam semmit csak fehérséget. Csak rikító fehér ködöt. Az a fény már kezdett bekebelezni amikor hirtelen elfeketült. Éjszakai fények és mentőautók lámpái vakították a szememet. Sziréna, sikoltozás, és minden. És én csak ott feküdtem a kocsiban. Már feladtam minden reményt amikor betörték az autó ablakát és kihúztak engem. Befektettek egy hordágyba amit betoltak a mentőautóba ami száguldott a legközelebbi kórházhoz. Nem tudok felidézni mindent hiszen nem voltam teljesen magamnál. Csak annyira emlékszek hogy egy férfi ordított egy nagyot.

- Azonnal vigyék a sürgősségi osztályra! Gyorsan!

Mindenki fehér köntösbe volt és kék maszkot viselt. Mindenki ordibált de nem értettem miről. Bevittek egy szobába ahol rengeteg műszer sorakozott egymás mellett. Lefektettek egy ágyba és elaltattak. És akkor minden elsötétült újra. Nem emlékszek szinte semmire csak foszlányokra.

-El fog vérezni! Állítsák el a sebet és...

Ezt mondta valaki de homályosan láttam ezért nem tudtam kivenni hogy kicsoda.

- A kézfejét muszály...

Nem hallottam minden részletet. Még sok emlék és hang foszlány van a fejemben de nem akarom felidézni. A legközelebbi teljes emlékem az újra fehérség. Csak fehérség. De nem a halálhoz hívó hanem természetes. Mert egy kórház termében feküdtem. A jobb kezem fel volt vágva amibe beleültettek egy kis csövet. Ezen keresztül pumpálták belém a tápanyagot. Iszonyat hasogatott a fejem. Amikor ránéztem a bal karomra nagyon ledöbbentem. Pontosabban nem is tudtam arra nézni mert nem volt ott. A kezemet amputálni kellett. Nem tudtam hogyan történhetett ez. Még mindig homályosan láttam de már kezdtem kitisztulni. A fehérséget egy lány alakja törte meg. Felémhajolt és mosolyogva nézett rám. Nem hittem a szememnek. Nem lehetett ő de mégis ő volt. Megkérdeztem tőle:

- Te vagy az?

- igen.