Kirántva a szakadékból /lányxlány/

I. Fejezet

     Egészen kiskoromtól kezdve egy senki voltam. Senkinek sem kellettem. Árvaházban nevelkedtem, mert a szüleim feladták a nevelésem már születésem után pár nappal. Nem tudom, kik voltak ők. Azt sem tudom, ki vagyok én. Csak az érzéseimre hallgathatok.
     Reggel hét óra előtt pár perccel jár az idő. Lassan ébresztőt fújnak, de én már ébren vagyok. Minden egyes pillanat elrabol és egy olyan világba repít, ahonnan csak egyetlen ember tud visszarántani. A nevelőm, aki egyben a bizalmasom is. Ő egy huszonnyolc éves, Mitchelle White-nak nevezett nő, akinek én vagyok az egyedüli családtagja, habár nem köt minket össze a vér. Olyan ő nekem, mint egy nővér, akinek mindent az orrára köthetek. Ő az, aki épp most lép be a három ágyas szoba ajtaján egy másik, öregebb nevelő kíséretében.

-Jó reggelt kívánok, gyerekek! – szólal fel Mitchelle.

     Lassan mindkét szobatársam kinyitja a szemeit és lassan, komótosan leülnek a kis kanapéra velem együtt, míg Elle és a boszorkány türelmesen várnak. Mikor mindhárman kényelmesen elhelyezkedünk, Mitchelle folytatja mondandóját:

-Ma jön hozzánk egy kedves kis család. Anya, apa, kisgyerek és egy tinédzser. Szóval ideje szedelőzködnötök lányok, legyetek csinosak! Kilencre mindhárman legyetek az emeleti aulában! – mondja, majd hátat sem fordítva kislisszol a lakhelyből.

     Körbenézve rajtunk belátom, hogy e három ember közül csak én nem vagyok lelkes. Mindkét szobatársam arcán is ott virít az őszinte mosoly, ahogy felpattannak a szófáról és a szekrényükben turkálva keresgetik a megfelelő ruhát erre a napra. Esküszöm, hogy nem értem őket. Egyidősek velem, a tizenhatot már mindketten betöltötték és még mindig reménykednek benne, hogy kijuthatnak innen felnőtté válásuk előtt, míg én már rég letettem róla. Lehetetlennek tartom, hogy normális gyerekkorom lehet a hátralevő két évben. Lassan én is készülődni kezdek, megfésülöm hosszú, szőke hajamat és magamra rángatok egy fekete, bő pólót mellé pedig egy egyszerű, sötét farmernadrágot. Késznek könyvelem el magam, majd megnézem az időt. Pár perc múlva kilenc óra lesz, így elindulok az aula felé. Egy kis lépcsőzés és pár lépés megtétele után oda is érek. Itt élő társaimmal egyetemben egy sorba beállunk az igazgatóhelyettes asszonnyal szemben és várunk. Furcsa érzésem támad, de nem tudom eldönteni, mi is az. Majd belépnek Ők. Egy negyvenes nő és egy férfi, valamint egy körülbelül öt-hat éves kisfiú és egy velem egykorú lány, az igazgatónő kíséretében.

-Jó napot kívánok, gyermekeim! – köszönt minket az igazgatóasszony. – A mai napon ellátogatott hozzánk a Frey család. Közületek fognak kiválasztani egy szerencsést, akit örökbe fogadnak. Lássuk csak azt a névsort! – kapja elő a lapot, amin neveink vannak és olvasni kezdi.

     A névsort kivégezve megbizonyosodik róla, hogy mind megvagyunk. Ezután a helyettes asszony egy kupac papírt nyom a szülők kezébe. Azokon a papírokon mindegyik itt lakó gyermek jellemzése olvasható, külön-külön. A szülők lassan átnyálaznak minden papírt, kettőt félretéve. A tinédzser lány átveszi a meghagyott két jellemzést, villámgyorsan átolvassa azokat, majd - olyan aranyos hangon, amilyet még nem hallottam – felszólal:

-Tizenhat éves, matematika tárgyból és angol, német nyelvekből kiemelkedő, olvasni és énekelni imádó lány, mutasd magad!

     Félénken teszek egy lépést előre. A lány, csillogó barna szemeivel rám tekint, majd elkezd közeledni felém. Előttem megáll, s jobb kezét felemelve egy elkallódó hajtincsemet a fülem mögé tűri. Érzem, ahogy felforrósodik az arcom, mire ő csak elmosolyodik. A szüleire néz és int nekik.

-Szerintem ő kell nekünk – szól az igazgatóasszonynak a hevesen vigyorgó apa. A nő bólint egyet, majd beszélgetni kezdenek.
A lány a kezemért nyúl és azt mondja:

-Menjünk, pakoljuk össze a cuccaid!

Nem ellenkezem. Nem is akarok. Elkezdek sétálni a szobám felé, majd odaérve kinyitom a szekrényem. Elkezdek kutakodni, de a lány a hátam mögött közbeszól.

-Ruhákat ne hozz, mert a szüleim, illetve a szüleink majd megoldják – mondja. – Egyébként Heather a nevem – mosolyog rám.

Visszamosolygok. Elképesztő ez a lány.

-Sosem fogsz megszólalni? – kérdezi nevetve.

-Talán – vigyorgok.

-Végre! – ujjong szarkasztikusan, majd nevetésben törünk ki. – Úgy érzem, mi jóban leszünk – mondja végül.

     Lekapja a táskáját a hátáról és kirángat belőle egy sporttáskát, majd beáll mellém pakolászni. Csak kisebb kori fényképeket és pár fontosabb dolgot pakolunk el. Mire végzünk, addigra már a két – volt – szobatársam is visszatér. Búcsúzásképp megölelnek, pedig szinte hozzájuk sem szóltam az utóbbi három évben, mióta itt vannak. Heather ismét megfogja a kezem, amikor kilépünk a szobából. Olyan puha keze van, mint egy kisbabának.

     A szülők és a kistestvér már kint várnak ránk az épület előtt. Az árvaházból kilépve, ahogy megérzem a szabadság illatát, magamban örömtáncot lejtek és felvisítok, hogy „Igen, végre szabad vagyok!”

-Szia, Elisabeth! Én Victoria Frey vagyok, ő pedig a férjem, Adam – mondja a nő és a férfi felé int, aki mosolyogva biccent felém. – A kis csöppség David, Heather-rel pedig már biztosan megismerkedtél.

-Öhm, igen… Jó napot! – habogok.

-Tegezz csak prücsök, hisz mától velünk élsz! – vigyorog rám Adam. – Na, add csak ide azt a táskát! – kapja ki a kezemből és a csomagtartóba teszi.

Mindenki beszáll az autóba és kezdetét veszi az utazás, ami mindent megváltoztat, mit még valósnak hiszek.