Kirántva a szakadékból /lányxlány/

III. fejezet

Borzasztóan jó illatokra kelek fel. Ahogy lassan kinyitom a szemem egy zöld tekintettel találkozom. A lány furcsán méreget, majd feltápászkodik és letelepedik egy babzsákfotelbe.

- Igazad volt! Tényleg gyönyörű - sóhajtva közli a vele szemben álló barnaszemű szépséggel.

- Sosem hiszel nekem - válaszol az vigyorogva.

Értetlenül kapkodom a tekintetem közöttük. Heather felém fordulva elmosolyodik.

- Csináltam neked reggelit - mondja, majd az éjjeli szekrényre mutat. - Remélem szereted.

Követem a tekintetét.

- Imádom a palacsintát! Köszönöm - kaptam az ölembe a tálcát.

- Nincs mit - mosolyog rám, kis gödröcskéi megjelennek szája sarkában.

Csak most jutok el odáig, hogy jobban szemügyre vegyem. Kissé fura látványt nyújt a maga fiúsabb viselkedésével abban a rózsaszín pizsamában. Aranyos.

- Értem én, hogy mindketten nagyon szépek vagytok, de unatkozom - vonja fel magára a figyelmet a zöldszemű idegen. Majd felállva kényelmes helyéről közelebb jön és kezét nyújtja felém. - Egyébként Emily vagyok, te pedig biztosan Beth.

- Örvendek, Emily - rázok vele kezet. - Csak nem egy legjobb barátnő?

Vigyorogva összenéznek.

- Mióta is, Heath? 16 éve? - mosolyog a zöldszemű.

- Pontosan - helyesel a lány.

A gondolataimba beférkőzik a „nővérem" képe. Lehet, hogy fel kellene hívnom. Már biztos aggódik - jegyzem meg magamban.

- Neked van legjobb barátod? - intézi kérdését már hozzám Emily.

- Olyasmi - habozok a válasszal. - Mitchelle a neve, az árvaházban ismertem meg.

Fejemben már körülbelül századjára játszódik le az a nap, amikor Mitchelle-t két évvel ezelőtt önkéntesként felvették az árvaházunkba. Aznap este sikoltozva riadtam fel visszatérő álmaim egyikéből. Senkit sem érdekelt, hogy mi van velem. De ő odajött hozzám, a karjai közé zárt és megnyugtatott. Ezt eljátszottunk napokig, hetekig, hónapokig, míg a rémálmaim lassan melegebb éghajlatra vonultak. Az első eset után elválaszthatatlanok lettünk... és mai napig azok is vagyunk. Ő hozott reményt, melegséget és biztonságot az életembe.

- Ő is árva? - rángat ki gondolataimból Heather.

- Nem. A nevelőm volt. - jelentem ki, mire két kérdő tekintettel találom szembe magam. - Olyan számomra, mint egy nővér. Tudjátok, akire bármikor számíthat az ember lánya.

A két lány megértően bólint, majd megindulnak az ajtó irányába. Még mielőtt kilépnének a szobából, Heather visszafordul felém.

- Holnap kezded a sulit. Ne aggódj, egy osztályba kerültél velünk, szóval nem leszel teljesen idegenek közé zárva. Mi viszont elugrunk a közeli pályára, miután rendbe szedem magam. Ha van kedved velünk tartani, akkor készülődj - mosolyog rám, majd bezárja az ajtót maga után.

•Heather szemszöge•

- Jön? - kérdezi barátnőm, mikor a konyhába érek.

- Valószínűleg igen - mosolyodom el.

- Na, akkor kis hősszerelmesem, nyomás készülődni. Nem akarom elszalasztani a suli legjobb pasijának félmeztelen látványát - kacsint rám, mire felnevetek.

- Tudod, hogy engem meg nem érdekel - kacsintok vissza.

Emily hercegnős mozdulattal, sértődötten hátra dobja haját.

- Tehetek én róla, hogy olyan meleg vagy, mint egy kandalló? - kérdezi.

Mindketten hisztérikus nevetésben törünk ki.

- Mi a jó kedv tárgya? - hallom meg a hátam mögül azt az aranyos, kissé álmos hangot, amelyet ezer másik közül is megismernék.

- Semmi, semmi - legyint barátnőm.

Amilyen sebességgel fordulok a szépség felé, olyan gyorsan is találom meg vele a szemkontaktust.

- Kész vagyok. De ahogy látom, te még nem igazán - kuncog.

Jézusom! Létezik ennél aranyosabb hang a világon?

- Sietek - mondom, s egy lágy csókot nyomok a homlokára. Elpirul.

Még mielőtt mondani tudna valamit, elsietek. Villámsebességgel kapkodok magamra pár kényelmes ruhadarabot, majd elindulunk.

De ha tudtam volna, hogy mi lesz ebből, soha nem indultam volna el...