Világok

2. Idegenek ~II. rész

A legközelebbi emlékem ezek után egy nagyon mély sárga fény, ami kedvesen simogatja az arcom. Nem azért írom, hogy szép legyen, hanem mert tényleg simogatta, legalábbis olyan érzés volt, meg persze vakító, úgyhogy inkább becsuktam a szemem.

Így feküdtem vagy öt percig, mire eltűnt a sárgás behatás a belső szemhéjamról. Ekkor megkíséreltem kinyitni a szemem.

Az élet egy nagyon szép, és néha kifejezetten kedves dolog. Mint most, kész ajándék ilyen aranyos mosolyra felébredni, hirtelen nekem is mosolyogni támadt kedvem.

- Hogy érzed magad? Fáj valahol? – Érdekes kérdések.

- Ami azt illeti... – folytattam volna valami szarkasztikus megjegyzéssel, de hirtelen rájöttem, hogy sehol, semmim nem fáj, lüktet, vagy szúr, és hogy fantasztikusan érzem magam. – ... elég jól.... Tulajdonképpen örülnék a fájdalomcsillapító márkájának, amivel ezt így sikerült összehozni – mondtam ki a legelső dolgot, ami eszembe jutott.

A gyönyörű mosoly hirtelen egy széles vigyorrá lett.

- Nincs – kuncogta.

- Tessék?

- Mi lenne ha azt mondanám, hogy nincs is semmilyen sebed többé?

- Azt hogy akkor nincs csoda fájdalomcsillapító – Kicsit azért hülyén néztem rá ezt mondva.

- Érdekes – Most már tök nyíltan nevetett.

- Hirtelen nem is tudom eldönteni, engem tartasz-e viccesnek, vagy valami mást. – Mérgesen néztem rá a hatás kedvéért.

Upsz, ezt nem akartam mondani, most olyan hálátlannak tűnök.

- Téged.

Hát kösz, kedves, bár legalább őszinte.

- És miért is? – Itt már lassan nekem is nevetnem kellett. Azt tudtam, hogy az ásítás ragadós, na de, hogy a nevetés is...

- Gyere ide, megmutatom.

- A világért sem akarok logikátlannak tűnni, de inkább gyere te ide, én vagyok a sérült.

- Most mondtam, hogy nem vagy az.

- Már hogy ne lennék...? – Kicsit megmozgattam mindenem és újfent rájöttem, hogy valami nagyon furi. – Fölállhatok?

Most ő rajta volt a sor az értetlen nézésben.

- Persze, de levegőt nem vehetsz.

- Haha. Nagyon vicces.

- Szóval milyen varázslat ez? – kérdeztem ismét. Még kicsit ugráltam is, amit pedig ugye elvileg törött bordákkal annyira nem lehet.

- Pont az. Varázslat – válaszolta kicsit titokzatosan, miközben én tovább tekeregtem, hogy lecsekkoljam mindenhol olyan seb, pattanás és egyébmentes-e a bőröm, mint ahogy azt a karomon és a lábamon látom.

És mikor már ötödszörre is „igen" jött ki válasznak, na, akkor elkezdtem komolyan elgondolkodni. Még a képzeletbeli kecskeszakállam is húzogattam, miközben újfent csak humorheroldot bámultan. Nagyon, nagyon szuggeráltam, és közbe gondolkodtam. Hogy miről? Leginkább arról, hogy mennyire szerencsés vagyok ezzel a helyzettel, és hogy mennyire hülyének fog nézni, amikor kiterítem a kártyáimat.

Hát, egy életem egy halálom, én bizony megpróbálom.

- Szóval... – És itt rontottam el az egész megtervezett beszédet, mert fogalmam sem volt, hogy kéne folytatni.