Világok

1. Idegenek ~I.rész

A legjobb dolog a sziklamászásban, az a tény, hogy ki vagy kötve.

Persze a kilátás sem semmi, az is megér egy-két instagram fotót, még hullafáradtan is egy peremről lógva, de a karabiner biztonsága, nekem mindig is egy megtestesült álom volt.

Aztán vannak azok a napok, amikor a sok éve gyűlő karmád egyszerűen kitalálja, hogy neki most bizony trollkodhatnékja van. Ilyen volt ez a mai is.

A családdal úgy döntöttünk, látogatást teszünk orosz rokonainkhoz a prérire, és megmásszuk a legközelebbi hegyet, amihez elég benzinünk marad. Oh, préri, csalódtam benned. Túl. Kicsi. Vagy.

Végül is találtunk egyet. Verőfényes nyári nap volt, ott fent északon kellemesen meleg, már majdnem hűvös, tökéletes idő hegymászásra. Kialakított út, az első szakaszon azonban tisztán függőleges sziklafal. A családban sportolónak lenni már majdhogynem alapkövetelmény, de ettől még ők is megijedtek, szóval gondoltam, sebaj, megyek egyedül.

Az út srégen volt kialakítva, hogy, mire az ember felér a tetejére, már jócskán benne van a hegycsoportosulásban, alatta mély völgyekkel, éles peremekkel, függőeges falrészekkel. Kevés pihenő volt, nagyom szétszórva, és meg kell, mondjam, nehezebb pálya volt, mint aminek elsőre látszott. A felénél már borzalmasan fájtak a karjaim, a vállaim, és az ujjaim is, de szerencsére látótávolságon belül találtam egy remek helyet pihenni. Ott kanyarodott egyet az ösvény, ezért úgy tűnt, a hegyet egyszerűen elvágták.

Elég szűkös hely volt csak a kiszögellésen, meztelen hátam szinte belepréselődött a mögöttem terpeszkedő kődarabba. Nem volt egy túl kényelmes megálló, de legalább végre elernyedhettek a karizmaim. Azt továbbra sem láttam, mi volt rajta túl, ahhoz túl kellett volna nyújtózkodnom a hatalma kőtömbön, amiben a perem kialakult, ezért helyett az előttem elterülő panorámát néztem. Mivel háttal álltam a menetiránynak, tökéletes képet kaphattam arról, mekkora marha vagyok, amiért nem néztem egyszer sem hátra. Egy alacsonyabb csúcsra tudtam rálátni, aminek a tetejét millió árnyalatnyi zöld fa takarta be. Alatta a völgy halvány volt és elmosódott, egy felhő miatt. A júliusi reggel halvány sárga fénye szabályos lyukakat vájt bele, szinte, mintha rajzolva lenne.

Maradni akartam. Gyönyörködni szerettem volna abban, amit csak kevesen láthatnak. Azért kezdtem el hegyet mászni, hogy megszabaduljak a tériszonyomtól, de azért folytattam, mert beleszerettem ebbe az érzésbe. Abba az édeskés magányba, amit csak akkor tapasztalhat az ember, ha egyedül van, és tudja, senki sem jön utána. Abba, amikor elréved a tekintete, és nem talál vissza magába, mert rabul ejti mindaz, ami előtte van, a távolság.

De valamikor, mindennek el kell indulnia, nem számít, mennyit állt az idő. Azzal a biztos tudattal, hogy merevre unják magukat a hegy lábánál, tovább indultam a családomhoz. Másztam egy métert felfelé, ahol át kellett csatolnom. Na, most, alapszabály, hogy egyszerre egyet, az biztosítva, és utána jöhet a következő karabiner. Így is tettem, de ahogy kapaszkodtam a falba, a kődarab, amiben fél kézzel fogódzkodtam, egy halk reccsenéssel letörött. Kinyújtott kezem rendesen felhorzsolódott a hirtelen eséstől, az engem tartó maradék egy kötél pedig vissza kezdett csúszni, nekilökött az egyik kőtömbnek, majd tovább haladt egészen a következő kapcsolópontig. Így történt, hogy egy kődarab ékelődött közém és a karabiner kioldója közé, valahogy úgy, hogy én lógtam az egyik felén, a kapocs pedig a másikon. A fejem rendesen bevertem, vérezni is kezdett, de legalább nem fájt. Még. Aztán, mikor összeszedtem magam, és gondolkozni kezdtem, hogy akkor most hogyan tovább, egy pillanat erejéig meglazult a kötelem, aztán leszakadt, csakhogy teljes legyen a délelőtt.