Közös barátunk -Szalai Ádám fanfiction- |Befejezett|

6. rész

*Németh Anna*

-Kik ezek?- nyújtogatom a nyakam, hátha kiderítek valamit, miközben Némó leparkolt, a házunktól minél távolabb.

-Újságírók- fújtat, majd feltépi az ajtót, és dühösen kipattan a járműből. Csak egy kérdés, mi a fenét akarnak itt?

-Én is megyek!- kiabálok utánna.

-Nem, nem jössz- közli. 

-És miért is nem?- teszem csípőre a kezem, miközben kérdőre vonom.

-Mert ez az én dolgom!- jelenti ki, és folytatja az útját.

-Hol vagyunk, Hollywoodban?- motyogom magamban, miközben visszaszállok a kocsiba.

Először rádió hallgatással próbáltam elütni az időt, de ez a tervem hamar kudarcba fulladt. Mik ezek a szennyek? Adjatok egy mikrofont, csinálok magamból világsztárt! Komolyan, egy kérődző tehén hangja tisztább... Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal idegesítettem magam egészen addig, míg már ott tartottam, hogy odamegyek a rádió székhelyéhez, és felgyújtom. Ekkor kinyomtam az egyetlen hangforrást, és ismét csak a párhuzamos utcák zaja maradt. Hol van már Krisz?

Miután megszámoltam az ablakra száradt vízcseppeket, hogy hány léc van a szomszéd házának kerítésén, hogy hány virág nő a kertünkben, és már végstádiumban a hajszálaimat kezdtem számolgatni, úgy döntöttem, hogy ráírok arra az egyetlen emberre, akit ismerek. Nem szívesen, de nem akarok az első olyan ember lenni, aki belehal az unalomba.

,,Itt vagy?" - küldöm el az üzenetet, és a térdemen dobolva várom a választ, ami fél percen belül meg is érkezett.

,,Öhm... igen (???)" - eközben magam elé képzeltem az értetlen tekintetét, miközben felhúzza a szemöldökét, mikor meglátja az üzenet küldőjét... te jó ég...

,,Unatkozok" - jelentem ki, mintha érdekelné.

,,Azt látom, ha nekem írtál😂" - a válasza még engem is megmosolyogtatott.

,,Hol van Némó?" - ír újra.

,,Éppen az újságírókat rendezi le..."

,,Hol érzik magukat, Amerikában?" - és megint csak magam előtt látom az arcát, ahogy fejcsóválva elmosolyodik.

,,Hol vagy most?" - kérdezi.

,,Egy pár házzal arrébb ülök az autóban" - és erre már nem kaptam választ. Legalábbis nem SMS-ben... Ugyanis egy pár perccel később egy ismerős alakot láttam, aki egyre csak közeledett az autó felé, végül beszált a vezető ülésre. Hirtelen azt hittem, hogy kiugrik a szívem, de amikor megláttam, hogy a testhez egy fej is tartozik (amit nem mellesleg ismerek), né,ileg megnyugodtam. De nem teljesen.

-Mit keresel itt?- vonom kérdőre Szalait.

-Mondtad, hogy unatkozol. Jöttem- felelte lazán.

-De honnan rudtad, hogy hol vagyok?

-Nem hiszem, hogy olyan sok méregdrága autó áll az utcában, növények takarásában, amiben egy lány ül- csóválja a fejét mosolyogva.

-Köszönöm, hogy jöttél. Már azt hittem, hogy egyenként rúgdosom haza ezeket a riportereket- mondom, de közben fejben eljátszottam a gondolattal. Milyen jó érzés is lenne...

-Rádióról nem hallottál? - mutat az említett eszközre.

-Be ne kapcsold!- kiáltok rá ijedten, de sajnos későn, úgyhogy a fülsüketítő, zenének sem nevezhető valami megszólalt a hangszórókból. Ráadásképp, mikor Ádám látta, hogy ez mennyire idegesít engem, fokozatosan emelte fel a hangerőt, csak azért, hogy idegesítsen. Természetesen én meg folyamatosan lentebb vettem, de ő csak azért is visszahangosította. Tehát ez harc!

Kézzel-lábbal próbáltuk a saját akaratunkat érvényesíteni, de egyikünknek se volt könnyű dolga. Nem azért, mert a nagy, kigyúrt Szalai Ádám nem rud lefogni egy nyeszlett lányt, hagpnem azért, mert nem akarta, mivel tisztában van az erejével. Tehát a harcunk folytatódott, és úgy tűnt, sosem lesz vége, amikor Ádi feladta.

-Oké, nyertél - fújta ki magát, mikor rájött, hogy az elszántságom ellen nem tud mit tenni, én meg büszkén húztam ki magam.

-Na, mi az, Szalai? Kilencven perceket lefutsz a pályán, de nem bírsz el egy lánnyal?- cukkolom, de ezt természetesen nem hagyhatta, ő talpraesettebb annál.

-Hidd el, hogy mást is bírok egy lánnyal- szúrta oda, mire én automatikusan elvörösödtem, és lányos zavaromban érdekesebb volt a cipőm orra. - Majd rájössz - jelenti ki, mire én felkaptam a fejem.

-Azt várhatod - nevetem el magam hitetlenül.

-Várom is - mosolyog rám, pofátlanul édesen. Tehát a csatát megnyertem, de a kettőnk háborúja még javában tart...

Sziasztok! 😊

Jeee, Dóri, ezaz, gratulálok, hatalmas teljesítmény, hogy majdnem egy hónap után képes vagy előálni egy borzalmas résszel... Nobelt neked... De nem kezdek itt el órákig magyarázkodni, szerintem nem lenne értelme. Most ez így sikerült.

Na de mindegy. Remélem, hogy jól telik a nyári szünetetek, és rendesen kihasználjátok ☺ persze, ha van még valaki, aki ezt elolvassa, és nem pártolt el az irományaim mellől a josszabb kihagyás után 😂 Azért remélem, vagytok páran❤

A részről pedig várom a megmaradt olvasóim véleményét! ❤

xoxo Dóri                   2017.07.10.