r a v e n

1

Még csak pár óra telt el, mégis ezalatt milliószor haltam bele hiányodba. "Csak pár óra". Újra és újra lejátszódik bennem a múlthét szerda. Akkor láttalak utoljára. Nem hittem, hogy az a csók lesz az utolsó. Búcsúcsók. Éreztem... emlékszem, hogy éreztem, nem lenne szabad elengedjelek ölelésemből. De menned kellett. Ha tudtam volna, hogy az az ölelés lesz az utolsó...

Pár óra telt csak el, én pedig rideg tekintettel lebegek a légüres térben. Üveges szemmel meredek a hosszúra nyújtott, utoljára elküldött üzeneteinkre. Reménykedve nézem a kis kamerát a jobb felső sarokban, s titkon azt remélem, felvillanak körülötte a kis karikák, hogy te is épp a megnyitott beszélgetésünk felett merengsz. Remegő kezekkel, reszkető szívvel várom, hogy felugrik a három kis pötty legalul. Nem ugrik fel.

Azon tűnődöm, vajon neked is ennyire nehéz ez, mint nekem? Vajon te is így szenvedsz? Vajon gondolkodtál-e ezen annyit, amennyit én?

Óvatosan pötyögöm be a 22:22-t, és hosszan hezitálok. Szinte könyörög a lelkem, hogy neked is eszedbe jusson. Az óra hirtelen vált, a négy egyforma számjegy katonásan sorakozik egymás mellett. A neved mellett ekkor felvillan a kis zöld pötty. Egész testem nyárfalevélként reszket. Ujjam a küldés gomb peremén egyensúlyozik, egészen addig, amíg egy perc ismét el nem telik. 22:23. Fájdalmasan törlöm ki rövid, mégis jelentőségteljes üzenetemet.

"Ha szeretsz valakit, el kell engedned" - szól az ismert mondás. Elengedlek, de félek, végzetes döntést hozok ezzel.

Zombivá lettem. Kedvtelenül, komoran ülök csupán. Nem élek. Csak létezem. Bár már annak sem látom értelmét. Vajon ez téged is ennyire megvisel? Vagy csak én láttam bele ebbe túl sokat? Lehet, hogy neked nem is jelentett semmit az egész. Minden szó csak mézesmadzagként szolgált. Minden tervezgetéssel csak magamat áltattam.

Tudod mi fáj a legjobban? Hogy meg sem próbáltál küzdeni értem. Könnyebben mondtál le kettőnkről, mint egy szelet kenyérről. Hazugság volt hát minden elejtett szeretlek?

Hiszem azt, hogy mindenkinek van egy saját tündérmeséje. Mostmár viszont tisztán látom, hogy a sajátomban nem a hercegnő, sokkal inkább a főgonosz szerepe jutott nekem. Ebben az esetben tudjuk jól, hogy nincs happy end.

Emésztem magam, és felemészt az egész elmúlt majdnem másfél év. 15 hónap. Magamat okolom, hisz nem voltam elég erős, hogy kitartsak. Azt gondoltam, vagyok olyan fontos számodra, hogy ne akarj elveszíteni, és kapaszkodj belém. Tévedtem.

Hibáztam, hisz hagytam, hogy az idő múlásával a mindenemmé válj, így most, hogy elveszítettelek, nem maradt semmim. Te voltál, illetve még most is te vagy az egyetlen, akivel el tudom képzelni a jövőmet. Talán ez az oka, hogy most kilátástalanná vált az egész.

Mindenki könnyen osztogat tanácsot, mert nem érzik, amit én. Mintha papírvágó ollóval metszenék ki a szívem, majd szögesdróttal helyeznék vissza azt. Újra, és újra, és újra. Könnypatakom rég elapadt. Minden könnycsatornám kiürült. Mostmár csak belül sírok. Soha nem fogom tudni gondolatban elengedni a kezed.

Teljes szívemből szerettelek, szeretlek, és szeretni is foglak szívem utolsó dobbanásáig.

Órákon át csak Rockabye feldolgozásokat hallgatok, és elmerülök az önsajnálatban. A mi dalunk.

És hirtelen megtörténik. Felugrik a kicsi chathead, a mellkasomban pedig zakatolva dobban meg a kővé dermedt szív. Boldogság önti el újra a testem, pedig sejthető, hogy csak ideiglenes állapot ez.

Furcsa a beszélgetés kettőnk közt. Nem tudom, melyikünk igyekszik jobban megtartani a háromlépés távolságot.

A telefonnal a kezemben alszom el. Úgy szorítom, mintha soha nem akarnám elengedni. Soha nem akarlak elengedni.