r a v e n

2

Felkelt a Nap, s vele együtt keltem én is. Egész éjszaka csak forgolódtam, egyik oldalamról a másikra dőltem. Nem állíthatom, hogy kipihentem magam. Álmomban egyedül a tőlem egyre messzebb kerülő alakodat láttam. Távolodtál. Én pedig szenvedtem.

Szenvedek.

Mint mindig, most is első dolgom ránézni a telefonom kijelzőjére. Elmosolyodom, ahogy meglátom a nevedet, majd pár pillanatnyi hezitálás után megnyitom az üzenetet és válaszolok.

Hanyatt fekszem, és csak ridegen meredek magam elé. A tegnapi beszélgetésünk jár a fejemben. Fáj a felismerés, hogy szinte minden reakciódból a lemondás köszön vissza rám. Elengedted. Elengedtél.

Azt mondtad, reagálsz majd a hosszú, erős, mély üzenetemre. Félek, nem tagadom. Titkon bízom benne, hogy rá akarsz cáfolni az általam leírtakra, de félek, hogy csak megerősítést kapok majd. Olyan részét képezed az életemnek, amit nem akarok lezárni. Ami nélkül nem tudok élni.

Gondolatok tömkelege cizákiz fejemben. Tudom, ilyenkor mondanád, hogy ha én gondolkodom, abból jó sose sül ki. Elég szavaidra gondoljak, s mosolygok máris. Sosem mondtam, de egyszerűen imádom a humorodat. Úgy, ahogy van. Mindig megnevettetsz valamivel.

Azon töprengek, vajon ha nem mondom most azt, hogy ezt így nem tudom tovább csinálni, meddig ment volna még a kettős játszma? Meddig húztad volna még a "már nincs sok hátra" igéreteket? Most, hogy nem vagyok, keresel mást? Annyira szeretnék belelátni a fejedbe.

11:11 - villan fel a kijelzőn az üzenet, én pedig boldogan írom vissza ugyanazt. Bocsánat, hogy rászoktattalak. Butaság, tudom, hisz miért pont ezekben az időpontokban teljesülnének a kívánságaink?! Egy ideje amúgy minden 00:00, 11:11 és 22:22 alkalmával te vagy az egyetlen kívánságom. Semmi másra nincs szükségem, csak rád. Kerek lett veled a világ.

Pocsék ez a nap. Kettőből egy vizsgán megbuktam, a másikon is csak kegyelemkettessel rúgdosott át a tanár. Szüntelen csak rád gondolok. Erre az egészre. Ha valóság volt minden veled eltöltött perc, minden kimondott szó, hogy szakadhat meg mégis ilyen hamar?

Látod, mondtam én. Az egymástól távol töltött idő és tűz viszonya. Kialudt benned, ha volt valaha is. Két napja nem eszem. Nem megy. Félek, hogy bár én ideiglenesnek szántam/szánom a kettőnk közt zajló események lezárását (jegelését), te nem így fogod értelmezni. Lezárod, és tovább lépsz. Én nem akarok tovább lépni.

Semmitmondó arccal, fakó tekintettel járok az emberek közt. Szürkévé lett minden. Nincs már zöld lámpa, se piros. Nem zöldell a fű, és a taxi sem tűnik ki rikító sárga színével. Az ég se kék már. A bennem rejlő némaság elnyomja a belváros pergő zaját.

Boldogságot sugárzó képeitek villannak be újra és újra. Sehogysem szabadulok tőlük, rémképként üldöznek.

Tegnap azt mondtad, beteg vagy. Nem szeretem, ha beteg vagy. Aggódom. Az egészség megfizethetetlen kincs. Rákérdezek hát, hogy érzed magad. Aztán majd válaszolsz.

Porba hullanak az órák. Majd válaszolsz.

Rutinszerű, automatizált esti készülődésen túlesve rogyok a meggyötört, néma sikolyokkal bélelt, könnyektől ázott ágyamba. Ahogy arcom a párnámat éri, érzem megint, ahogy egy kósza csepp gördül végig arcom vonalán.

Újabb hatvan percek hullanak a kukába. De majd válaszolsz. Biztosan fogsz. Válaszolni fogsz.

Én pedig ezt ismételgetve, ismét telefonom szorítva merülök álomba.