A csillagokon túl

8 perc

A metróaluljáróban ülök és várok. Már a harmadik metró ment el előttem, mégsem nézegetem másodpercenként az órámat. Nem toporgok idegesen, vagy tekintgetek az alagútba, majd a kezemben lévő hihetetlenül fontos iratokra. Még csak az sem fordul meg a fejemben, hogy talán fel kellett volna szállnom az eddigi metrókra. Csak ülök és várok.

Késő van, alig áll néhány ember a megállóban. Egy támolygó, részeg tinédzser két kevésbé ittas barátjával, akik legalább meg tudnak állni a lábukon, egy középkorú, teltebb nő, és egy öltönyös férfi, egy táskával a vállán és egy aktatáskával a kezében. A fiatalok már elmehettek volna az előző metróval is, de nem tudtak felszállni rá, egyikük tíz centivel az ajtó mellett próbálkozott, miközben a barátait navigálta, akik majdnem beestek a szerelvény és a peron közti hasadékba. A metró vezetője egy perc után megunta a várakozást, és amikor az egyik fiú hátraesett, és magával rántotta a többieket is, a sofőr végül úgy döntött, hogy a többi utas iránti szolidaritásból, na meg mivel ez volt az utolsó járata, becsukja az ajtót, és továbbmegy. A metró udvariasan tájékoztatta az utasokat, hogy az ajtók hamarosan záródnak, aztán a részeg diákok feltételezhetően nem túl kedves, de érthetetlen nyelvű kiáltásai mellett eltűnt az alagút túloldalán. Utasai csak sötét kísértetek voltak a kocsik éles fényeiben, de végül mindent bekebelezett az alagút sötétje, és csak a vörös hátsó lámpák világítottak egy pillanatig, mielőtt azok is csupán halvány emlékképpé váltak.

Az öltönyös férfi másodpercekkel érkezett az ajtók bezáródása után, és csak a szája mozgásából lehetett következtetni halkan elmormolt káromkodásaira. Olyan közel ment a sínekhez, amennyire csak tudott, anélkül, hogy a hangosbeszélőből figyelmeztették volna a veszélyre, közben idegesen pötyögött a telefonján, és az érkezése óta három telefonbeszélgetést is lefolytatott. Túl messze és túl halkan beszélt, de a hangsúlyából meg lehetett állapítani, hogy ideges. Az egész várakozás alatt feltűnően tartotta a távolságot a részeg fiúktól, akik közül a legrosszabb állapotban lévő először beleürítette egy kukába a gyomortartalmát, majd nekitámolygott egy oszlopnak, és barátaiba kapaszkodva próbált felállni, akik a megtartandó súly hirtelen megnövekedése miatt szintén közelebbi kapcsolatba kerültek a földdel.

A középkorú nő futva érkezett, nagyjából két perccel a metró után. A levegőt kapkodva állt meg a peronnál, majd csalódottan és némiképp kétségbeesetten tekintett körbe. Egy űzött vad benyomását keltette. Talán menekült valaki elől? Vagy csak sietett valahova? A metróaluljáróban senkit sem érdekelt, talán az sem tűnt fel nekik, hogy újabb ember érkezett. A nő lassan, figyelemmel követve a környezetét a peron mozgólépcsőtől legtávolabbi pontjához sétált. Léptei halkak voltak, magassarkúja csak annyi zajt keltett, mint egy gyenge szélfuvallat. Az óráját nézegette, majd a kivetítőt. Nyolc perc a következő szerelvényig. Még tizenkettő az azutániig. Aztán nincs több, és elmegy a mai utolsó is.

Nyolc perc. A nő talán rettegett, mi találhat rá annyi idő alatt. Talán az egyedül otthon lévő gyerekeit féltette. Bármi miatt is, idegesen toporgott. És még mindig toporog, bár már ritkábban, több idő telik el két egymást követő éles koppanás között. Már csak öt perc. Felállok és teszek egy lépést. A nő egy pillanatra rám néz, aztán a fiatalok egy hirtelen, hangos ordítása miatt elkapja rólam a tekintetét. Én is odafordulok, de nem tudom megállapítani, mi okozta a kiáltást. Az öltönyös férfi arca grimaszba rándul, úgy beszél tovább a telefonba, miközben a fiúk felém tántorognak. Előre megyek még egy lépéssel, hogy el tudjanak menni a hátam mögött, anélkül, hogy hozzám érnének. A nő felé tartanak. Vagy csak járkálnak, és azt sem tudják, merre. Az öltönyös férfi abbahagyja a telefonálást, a nő pedig megpróbál hátrálni az iszákosoktól, de nem tud hová menni. A férfi újabb telefonbeszélgetésbe kezd, az részeg társaság már alig van egy méterre a nőtől. Talán oda kéne mennem. Tenni valami jót legalább a nap végén. Végül inkább csak az egyik oszlopot bámulom, minden gondolat nélkül, és csak akkor nézek fel egy pillanatra üres tekintettel, amikor az egyik fiú megtántorodik, és a nőre esik, aki csak egy halk sikollyal válaszol erre. Udvariasan kéri a fiúkat, hogy hagyják békén, de nem figyelnek oda. Én sem. Semmi közöm hozzá. Egy idegen nő és idegen férfiak. Azt is hihetném, hogy barátok, vagy egy tanár és a diákjai. Nem tudok róluk semmit. Bármi lehet köztük. Nem érdekel. Nem akarom, hogy érdekeljen. Önző vagyok, igen. De csak annyira, amennyire minden más ember. Nem nézek oda, tehát nem tudok semmit. Ez egy káros gondolkodásmód, mások számára. Nekem biztonságot nyújt. És még ha meg is vet valaki, bárki más is így gondolkozna a helyemben.

A nő segítségben reménykedik, de az öltönyös férfi bajtársként gondol rám. Abszurd. Nem segít a nőn, és mivel látja, hogy ugyanúgy viselkedem, mint ő, kevesebb bűntudatot érez. Azt gondolja, hogy ha a másik nem segít, neki minek kéne. Csak telefonál, és vonal túlsó végén lévő ember azt hiheti, hogy az öltönyös otthon ül a számítógépe előtt, és kávét szürcsölget. Nem tudja, mi történik itt, és én se. Mert nem akarom tudni, és mindent megteszek ezért. Csak bámulom az oszlopot.

Meghallom a metró zúgását, és előrébb lépek még egyet. Vajon mit fog látni a vezető, amikor a szerelvény befut? Hat embert, akik a metróra várnak, csendesen, nyugodtan, a megszokott módon, vagy három embert, aki egy nőt molesztál, miközben mellettük két szörnyeteg csak áll, és bámul a semmibe? Mert szörnyeteg vagyok, de csak az agyam egy hátsó, eldugott, poros része tudja ezt, a többi pedig azt mondja, ne csináljak semmit. Megengedek magamnak egy kíváncsi pillantást, és a nőre nézek. Az egyik részeg átkarolta, míg a másik kettő hozzá sem ér. Az egyik a falnak dőlve nevet valamin, amit csak ő talál viccesnek, a harmadik pedig a padlót bámulva áll. Csak áll, aztán megindul a nő felé, de még van köztük egy kis távolság. Lépek egyet. Nem feléjük, pedig mozdulatom egy szikrányi reményt idéz a nő szemeibe, miközben eredménytelenül próbálja lerázni magáról a fiú karját. A peron felé lépek, és már látom a közelebbi sínt is ebben az apró szakadékban.

Megjelenik a falon a metró lámpájának első fénycsóvája. Megvilágítja a régi köveket, és az elavult hirdetéseket. Régóta itt lóghatnak, még évekkel ezelőtti mozifilmek plakátjai is itt vannak. A metró felbukkan az alagútban és lépek még egyet. Már a peron fehér részén állok. Itt már balesetveszélyes. Elvileg.

A metró lassít.

A fékek hangja összemosódik a fülemben az öltönyös értelmetlen telefonbeszélgetésével, a részegesek érthetetlen beszédével.

Lépek még egyet.

Egy egészen aprót.

A nő sikít.

A részegek elhallgatnak.

Az öltönyös nem jut szóhoz.

Beáll a csend.

A metró dudája pedig megtöri.