A csillagokon túl

Éjjel

Fű hajlongott némán a kihalt tájon, felhők tekeregtek, szálltak, csak a csillagok fénye világította meg őt, és a tájat körülötte. Várt, de csend honolt mindenütt, egy pisszenés sem szakította meg. Már olyan régóta ült az öreg, mozdulatlan tölgyfa ölében, hogy nem is emlékezett, hogyan kéne felállni, és járni megint. Várt egy hangra, egy mozgó lényre, valamire, bármire!

Egyedül volt, és egyedül is maradt. Nem jött senki. Talán nem is tudták, hogy jönni kell. Talán senki sem keresi. Senkinek sem hiányzik. Senkinek nem tűnt fel a hiánya. Nem akart erre gondolni. Azzal foglalta el magát, hogy az örök éjjel csillagait nézte, számlálta, becézgette. Aurél, a nagy vörös csillag néha rápislantott, mikor az újhold eltakarta. Otília kitartóan szemlélte őt zöld ragyogásával, míg Gáspár kék fénye csak télen tűnt fel egy rövid időre a horizonton. És még mennyien voltak, minden nap egyre többet fedezett fel, egyre többet nevezett el.

Otília tűnt el először. Otília, aki mindig támasza volt a bajban, mindig ott volt vele, csak fel kellett néznie segítő mosolyáért. Később Aurélnak is nyoma veszett. Aztán már Gáspárt sem lehetett látni többé. Kétségbeesve suttogta a neveiket, merthogy hangosabban nem tudott beszélni, és ez is csak halk susogásnak tűnt, hiába érezte, ahogy a szavak elhagyják a száját. Kitartóan sorolta a csillagokat, hátha így újra feltűnik az égen a megnyugtató ragyogás. Hiába kezdte mondani a több száz nevet olyan gyorsan, ahogy csak tudta, mire végigért újabb veszteséget kellett hozzáadnia a listához.

A végén csak egy fénypont maradt. Hideg, távoli fehéren ragyogott, elérhetetlenül, és mégis, közelebbinek tűnt, mint bármelyik másik. Soha nem látta ezt a csillagot ezelőtt, de nem jutott eszébe semmilyen új név, mindet, amit ismert, már valaki másnak adta. Csak bámulta a csillagot, kihívóan farkasszemet nézett vele, amíg az be nem fészkelte magát a pupillájába, a retinájába, hogy már akkor sem szabadult a képétől, amikor pislogott. A fagyos pont pedig közeledett, először érmenagyságúnak tűnt, aztán labdányinak, mígnem az egész égboltot betöltötte, hamis nappalba bújtatva a kihalt tájat, és elvakítva őt. És, ahogy az idegen csillag egyre közelebb jött, úgy forrósodott fel a föld, a levegő. Először azt hitte a tudat melegíti, hogy nincs többé egyedül, hiszen a csillag ilyen közel van, de aztán, ahogy égetőbb lett a meleg, elvetette ezt az ötletet. A fagyos csillag melege mindent hővel árasztott el.

És akkor hangokat hallott. Nem ismerte fel őket, olyan régen hallott már bármit. De tudta, hogy hangok azok. Magas, szinte bántó hangok, de örömmel fogadta őket, aztán rájött hol hallotta már ezeket a zajokat, egy meleg kályhában, egy máglyán. Az égő fa nyikorgása. Aztán fájdalmat érzett. A fájdalom felülről indult, úgy indult lefelé. Égető fájdalom, ami nem hagyott semmit maga után, csak port és hamut. De nem volt egyedül. Hallotta mások hangtalan segélykéréseit, de nem tudott megmozdulni, hogy hozzájuk érhessen, megnyugtathassa őket. Végül, ahogy a fájdalom eltűnt, úgy érezte, együtt van a másokkal, akik olyanok voltak, mint ő. És szabadon szálltak, együtt, akadályok nélkül.

A szelet aznap feketére festette a por és hamu. Millió fa maradványait szállította, mielőtt a szél is eltűnt, és csak egy égetően fagyos fehér csillag maradt, magányosan, egyedül, egy fekete éjszakában.