Te leszel a következő! - /Befejezett/

#3

Az új házunk egy eldugott, partközeli övezetben épült, valamikor a negyvenes évek elején. A tipikus vidéki kétszintes, verandás rezidenciákra hasonlított: borvörös téglaalapra épült, de maga a ház faszerkezetes volt ég felé nyújtózó, széles kéménnyel. Hajdanán vakító fehérre festették kívülről, a zsalukat alkálikékre. Mára a festék lepattogott mozaikréteggé változott és felfedte a faszerkezet eredeti, fakó színét. A veranda környékén szúrós növények nőttek, a ház oldalán lilaakác és borostyán kúszott. A kinézete azt sugallta, mintha a megépülését követve sietősen továbbadtak volna rajta és hagyták lepusztulni. Valljuk be, egy elátkozott szellemházra hasonlított.

A közel kétezer négyzetméteres birtokhoz tartozott még egy szerszámos fészer, amit apám kinevezett műhelynek, bár a viskó szó jobban illet rá. Áporodott dohányszag terjengett odabent, mintha évekkel ezelőtt is cigarettatárolóként vagy fekete rabszolgák hajlékául szolgált volna.

Apa előkotorta a kulcsokat és kitárta a bejárati ajtót. Egy ideig a villany után kotorászott, és amikor a lámpa nem gyulladt fel, kisietett a biztosítószekrényhez bütykölni.

Letettem a csomagomat a nappaliban. A birtok hátsó felére néztek a konyha boltíves ablakai, egy üvegezett terasz bújt meg egy koros pekándió fa szomszédságában. A beépített konyhabútort megörököltük az előző tulajdonostól, de a háztartási gépek, mikró, mosogatógép és hűtő csak később érkezett. A nappali foglalta el a legnagyobb részt, de a helyiség természetes fénynél sem volt tágasabb, mint az a szárny, ahol egykor a házvezetőnőnk, Roberta lakott a két kiskorú gyerekével.

Zongora nem került be a házba. Évekig jártam különórákra, még apám nyaggatására kezdtem el tanulni. Anya eleinte minden zeneiskolai koncerten ott ült az első sorban, de ahogy a karrierje ívelt felfelé, úgy szépen lassan elmaradozott róluk. Mióta a szüleim sokat veszekedtek, nem tudtam játszani, a zene elviselhetetlenné vált. Többé nem nyújtott mást, csak hiú ábrándokat egy boldog családról.

Felkattant a villany, de a ház még lehangolóbban festett így. Apu figyelte, ahogy lecsekkolom az új otthonunkat. Ő Louisianában, Livingstonban nőtt fel, ami még Obscure Valley-nél is kisebb város volt Baton Rouge-tól egy köpésre. Az egész gyerekkorát itt töltötte, így érthető, miért vágyott ide vissza. Nem akartam jelét adni, hogy kételkedem a döntésemben.

Rámosolyogtam, hogy megnyugtassam, jól megleszünk ketten.

– Az lesz a te szobád. – A nappalitól jobbra mutatott egy áfonya színű ajtóra. – Az emeleti háló elég kicsi. Megígértem, hogy saját szobád lesz, és úgy gondoltam, jár neked a nagyobb élettér.

Benyitottam az ajtón. A külső falon futó kúszónövények ijesztő ábrákat rajzoltak a falakra. A cuccaink nagy részét csak másnapra vártuk a költöztető cégtől, de apu beleboltolt néhány bútort a vételárba. Azok most fehér lepedőkkel letakarva so- rakoztak a sarokban.

Odamentem és kitártam az ablakot. Az a kert jobb oldalára, egy zavaros, száraz falevelekkel teli kerti tóra nézett. A levegő más volt, mint Santa Monicában, ahol többnyire a tengert és a homok illatát lehetett érezni. Itt mindent ellepett a moha és a sár.