A nevem Kageyama Tobio. Színvak vagyok, de most nem ezért tartok a kórház felé. Korábban, körülbelül fél éve egy kisebb szívinfarktusom volt. Most megyek az utolsó kontrollra. Ha nem lesz semmi gikszer, nem kell többet kórház közelébe mennem.
Magas vagyok, mind a 180 hozzám tartozó centiméterrel. Fekete hajam van, ami animésen lóg a szemembe, mely a színeket látó emberek szerint kék színű. Én nem látok mást, csak feketét, és fehéret.
Lassú lépteket vettem az épület felé. Egy alacsony, világos hajú fiú közeledett méretéhez képest egész gyorsan futva. Annak rendje, és módja szerint nekem is jött, ám rögtön ezután meg is állt.
Visszafordultam, épp le készültem ordítani a fejét, de amaz csillogó szemeit hitetlenkedve rám emelte.
- Láttad? - kérdezte, miközben örömében ugrált is, elég magasra ahhoz, hogy most ő nézzen le rám. Ez megrémített.
- Mégis mit láttam volna? Idióta - mormogtam a végét elfordulva. Miért érzem úgy, hogy ég az arcom? A szívem is hevesebben ver. Vagy ez csak az infarktus előjele? Akkor bajban vagyok! Nem, nem szabad most bepánikolnom, akkor csak rosszabb lesz.
Az infarktustól mégiscsak pánikolva, mellkasomra szorított kezekkel vettem irányomat újra eddigi uticélom felé. Az út felénél vettem csak észre, hogy lépéseim minden egyes megtettel gyorsultak.
A bejárat elé érve lelassítottam, hiszen ettől óvva intett orvosom.
- A hármas szobában már várnak önre - irányított a recepciós nőcike a kért helyre. Egykedvűen besétáltam. Pólómat gyorsan lerántottam izmosnak mondható felsőtestemről, és lefeküdtem a kórházi ágyra, egy csöppet félve. Féltem, hogy a kis csöppségnek lesz-e valami kellemetlen mellékhatása rám nézve.
YOU ARE READING
A szerelem megvakít... vagy mégsem?
FanfictionEzt a "rövidke" történetet Erin Cunning irótársammal szenvedtük össze Akarom mondani, írtuk😆 Az én irományom Kageyama szemszögéből íródott, a másik felét megtaláljátok az ő könyvében, de sorrendben vannak a részek, úgy olvassátok Jó szórakozást hoz...
