A szerelem megvakít... vagy mégsem?

7. rész

 Álmomban Hinatával voltam, ám valószínűleg az emlegetett szamár, vagy ez esetben bolha épp erősen rázogatva, és aggódó hangokkal keltegetett.

 - Mi az? - morogtam rá az álomtól még rekedtes hangon. Azonban arcáról továbbra is csak a színtiszta aggodalom volt leolvasható.

 - Nagyon szaporán lélegeztél, meg párszor át is izzadtad a pólód. Minden rendben? - kérdezte ártatlan arccal. Persze, hogy ártatlan arca van, hiszen még nem meséltem neki a betegségemről. Nem is fogok. De valahogy be kéne juttatnia a kórházba. Valami indok kéne.

 - Jól vagyok - löktem le magamról egy kicsit erősebben a kelleténél, így a földön landolt.

 Megpróbáltam felállni, ám mellkasomba szorított a fájdalom. Mikor visszafeküdtem, az érzés enyhült. Miért? Mindegy is, nem ülhetek itt egész nap! Muszáj lesz felállnom! Végül is egy sportember vagyok.

 Ahhoz, hogy ne keltsem fel még jobban Hinata gyanúját, mindent átlagosnak tűnően követtem el, elviselve az egyre erősödő fájdalmat. Már a vállamban is éreztem, nem csak a mellkasom szenvedett tőle. Ez nem igen nyugtatott meg.

 - Hova mész? - kérdezte kíváncsian, mikor én már a cipőmet vettem. Sóhajtva fordultam felé. Ha az igazságot nem is mondom el neki, egy kis részét meg kell osztanom vele.

 - A kórházba - közöltem, majd kisétáltam az ajtón. Bezártam volna, de utánam jött.

 - Megyek veled - vigyorgott biztatóan rám. A kapunál bevárt, majd együtt elindultunk a kórházba.

 - De csak a recepcióig kísérsz - próbáltam kétségbeesetten meggyőzni. Mégis mi lenne, ha kitudódna?

 - Miért?

 - Neked biztos menned kell suliba, vagy valami, nem akarom, hogy miattam hiányozz - érveltem össze-vissza. Azt sem tudtam, mi jött ki a számból, nemhogy azt, hogy van-e értelme.

 - Ezzel nem tudok vitatkozni - gondolkodott. - De ígérd meg, hogy nem lesz semmi baj - fordult ismét felém. Ahogy megláttam szürke arcát, akaratlanul is hozzáképzeltem a már látott színeket.

 - Jó, oké - sóhajtottam kellemetlenül, hiszen ezt az igéretet kirántsem biztos, hogy be tudom tartani. A mellkasomban, és mostmár az egész karomban is szétáradt a fájdalom, ami sürgetésre kényszerített, amitől ismét átjárt a fájdalom.

 Pár percnyi csöndes séta után végre megérkeztünk a kórházba. Vagyis… nem mondhatom, hogy végre, de egy kicsit mégis. Van ennek egyáltalán értelme?

 A recepciónál gyorsan bejelentkeztem, miközben gondosan ügyelve arra, hogy Hinata az automatával legyen elfoglalva, és hogy hozzon nekem tejet.

 - Tessék - nyújtotta át nekem az üdítőt boldogan mosolyogva. Najo, Tobio, ha ezt megoldod, egy kész hős vagy. Menni fog.

 - Köszi. Figyelj, közben bejelentkeztem, úgyhogy gondolom ez itt a búcsú, vagy micsoda - húztam el a szám közben. A fiú arcáról lassanként leolvadt a vigyor.

 - O-okay - motyogta, de megragadta a pulcsim nyakát, és engem a saját magasságába húzva egy puszit lehelt az arcomra, majd pirulva, mégis szomorúan hagyta el a helyet.

 Éreztem, ahogy a szívem nem bírja tovább. Jött egy erősebb fájdalomhullám, ami ledöntött a lábamról. Hívták az orvosom. Csak érjen már ide.

 - Mi történt? - kérdezte dühösen a doktornő, ami hozzáteszem, teljesen jogos. Tegnap még úgy volt, hogy kigyógyulok belőle, ma meg már itt haldoklok.

 - N-nem tudom - hörögtem. De lehet, hogy csak nyögtem, nem vagyok benne biztos.

 Csak egy dologban vagyok biztos, és az a fájdalom.

 Írnom kell neki egy levelet, amiben elbúcsúzok tőle. Amiben bocsánatot kérek tőle. Amiben bevallom még számomra is zavaros érzéseim. És végül, amiben köszönetet mondok neki.

 Az EKG lassú, ám ütemes csipogását felváltotta a jót sosem jelenthető egyenletes, meglehetősen monoton és ráadásul még egyhangú sípolása.

 Az orvosok egytől egyig elszomorodtak. Értetlenül kapkodtam a fejem.

 - Mennyi az idő?

 - Pontosan 9 óra 34 perc.

 - Mit ácsorognak itt? - jött be egy eléggé elszánt orvos egy halomnyi veszélyesnek látszó felszereléssel. Ha még élne a szívem, most biztos kétszer annyira dobogna, mint normálisan.

 Várjunk. Akkor én most meghaltam? Vagy még élek? Gyakorlatilag nem, hiszen a szívem megállt, de…

 Közben rám szereltek egy mesterséges lélegeztetőt, és a mellkasomat nyomkodták keresztbefont ökleikkel.

 Akármennyire is próbálkoztak, pár perc múlva már én akartam feladni. A levegő csak lassan áramlott a tüdőmbe, ennélfogva az agyam sem kapott elég oxigéndús vért. Kezdtem elveszteni az eszméletem.

 - Tartson ki! - Ez volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt szemhéjaim valószínűleg utoljára lecsukódtak.

 Hinatára gondoltam utolsó perceimben, így arcomon egy mosoly merevedett az örökkévalóságba.

 - A halál időpontja 10:05.