A szerelem megvakít... vagy mégsem?

6. rész/2

 A vállaim erőszakos rázkódása keltett fel. A levegőt kapkodva ébredtem. Gyorsan körbenéztem, de szemem még nem tudott sehová sem fokuszálni.

 Mikor ez is megtörtént, előttem a kisfiú állt kíváncsi arccal engem tanulmányozva. Ő volt az, aki belém botlott.

 - Mi van, bocsánatot szeretnél kérni tőlem? - ugrottam fel a fekvőhelyemként szolgáló padról. A fa árnyékából kiérve a még mindig szakadó eső is pillanatok alatt eláztatott. Idegesen kezdtem volna már szidni az eget, de szerencsére megálltam.

 - Jól vagy? - kérdezte a pöttöm, miközben átnyújtotta nekem a padon hagyott bevásárló szatyrot, amit most ki is kaptam a kezéből. - Mintha rosszat álmodtál volna - jött közelebb. Én ezzel egyszerre távolodtam tőle.

 - Csak egy rossz álom volt - emlékeztem vissza, de ezen okból kifolyólag szemeim meg is teltek könnyekkel, amik az esővel versenyt futva csöpögtek le államról.

 - És most mi lesz? - kérdezte kényelmetlenül a bolha, amint lenyugodtam, és megbizonyosodtam szívem jólétéről. Megtöröltem arcomat, már amennyire ezt eső közben lehetséges.

 - Én hazamegyek - vettem irányom a mondott hely felé. Szerencsére nem követett.

 Már a park bejáratánál tartottam, mikor mégis hátranéztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ő is hazafelé tart. Ám ő az egyik kövön foglalt szomorúan helyet. Megesett rajta romokban heverő szívem.

 - Oi! Te nem jössz? - integettem neki, hogy felfigyeljen rám. A fiú sötét szemei most gondolom a ragyogásától megvilágosodtak, ahogy elkezdett örömében felém ugrándozni. Még mindig nagyokat ugrott. És ez ismerős valahonnan.

 - Nem te vagy véletlenül a Karasuno 10-ese? - csúszott ki a számon a kérdés, mikor már mellém ért, és gondosabban megnézhettem magamnak. Mire rátapaszthattam volna kezeimet, már ki is mondtam.

 - Honnan? - kérdezte rám emelve csodálkozással és kíváncsisággal telített tekintetét.

 - A Shiratorizawába járok. Sokat hallottam a pöttöm 10-esről, aki hatalmasat ugrik - meséltem, miközben vártunk a kereszteződésben.

 - Már mehetünk - rántotta meg a karom. Felnéztem a lámpára, de amint már megszokhattam, nem látok különbséget a zöld és piros fény között. Zavaró. De ezt érdemeltem. Ökölbe szorul a kezem.

 - Mi bajod van már megint? - nézett öklömre értetlenül a pöttöm, de válaszomnak csak a tőle való elfordulást tekinthette.

 Ahogy a szemem sarkából rápillantottam, már nem is érdekeltem, ismét csillogós szemekkel pásztázta a környéket. Az eget. A fákat. Mindent.

 - Mi van, nem láttál még utcát? - kérdeztem tőle, hiszen a viselkedése csakis erre a tényre engedett következtetni. És mi volt az a ragyogó arc, mikor belém jött? Ez pont ugyan olyan.

 - De, de nem így, ahogy most - fordult újra felém, ismét azokkal a csillagokként ragyogó szemekkel, mintha minden egyes vonásomat az emlékezetébe készülne vésni.

 - Nem láttad még esőben, te bolha? - kérdeztem az egyetlen értelmesnek tűnő dolgot, ami eszembe jutott. Más ésszerű magyarázat nem létezhetett rá. Vagy csak az én széllel bélelt elmém nem képes megtalálni azt? Igen, ez több, mint lehetséges.

 - De, de nem így - ismételte el a mondatát, amelytől az egész helyzet még megfejthetetlenebbé vált számomra.

 Pár percig szerencsére csöndben vándoroltunk hazafelé, miközben a hideg eső kopogtatott mindenütt, ezzel megnyugtatva engem.