Árnyékból a fényre 2. (Befejezett)

ELSŐ

Egy év. Egy éve érzem úgy, hogy nem vagyok teljes értékű démon. Az erőm szinte elhagyott, és a szüleim is úgy kezelnek, mint egy élőhalottat. Túlságosan is úgy tesznek, mintha nem látnák, ahogy szenvedek.

Bár jobb is így, Samanthát úgyse tudnák pótolni. Őt senki sem tudja.

Nem tudok róla semmit. Amikor utoljára beszéltem vele, akkor örökre elbúcsúztunk egymástól. Tudom, hogy én is kereshetném, de engednem kell, hogy élje a saját életét. Joga van hozzá, és ha én ebbe az életbe nem férek bele, hát tudomásul veszem. Csak ő boldog legyen.

Leparkoltam a suli parkolójában. Kiszálltam a kocsiból, zsebre raktam a slusszkulcsot és besétáltam a főépületbe. A terembe tartottam, amikor a folyosón megpillantottam Darrent és a bandája újdonsült tagjait. Amikor észrevettek, fennhangon röhögni kezdtek és Darren elém állt.

– Mi van, Harrison? Úgy látom, még mindig nem vagy formában – gúnyolódott. – Csak nem azért vagy még mindig elkenődve, amiért Sam dobott?

– A szádra ne merd venni! – mondtam ridegen.

Közelebb lépett hozzám és meglökte a vállam.

– A múltkor találkoztam vele. Nagyon jól éreztük magunkat! – féloldalas mosoly futott át az arcán.

Egyre idegesebb lettem, de próbáltam nem kimutatni.

– Álmodj szépeket! – mondtam végül, és elsétáltam mellette.

Láttam rajta, hogy azt várta, kiborulok, de ez nem jött össze. Jól tudtam, hogy ő se hallott Samantha felől azóta. Látszólag egyébként sem volt jó kedve, érezni lehetett a feszültséget a levegőben.

– Nem értem, mire vágsz fel, Harrison – ordította utánam. – Elüldözted Samanthát, te kretén!

Nem akartam tovább uralkodni magamon, megfordultam és egy hatalmasat behúztam neki, de arra azért ügyeltem, hogy emberi kereteken belül maradjak.

Darren elvágódott a padlón, a haverjainak egyből elment a jókedve.

Letörölte az orrából folyó vért, aztán felpattant és felém tartott, amikor Mr. Graham, a testnevelő tanár közénk állt.

– Azonnal hagyjátok abba! – kiáltotta mérgesen. – Mégis mi a fenét képzeltek magatokról? Ez egy iskola!

Meglazítottam az ökölbe szorított ujjaimat és vettem egy mély levegőt.

– Elnézést, Mr. Graham – mondtam erőltetett nyugodtsággal. – Teljesen igaza van.

– Most pedig menjetek az óráitokra! Itt nincs helye rendbontásnak!

A terem előtt már tolongtak a kíváncsiskodó diákok, de amikor Mr. Graham fenyegetően rájuk sandított, ők is elvonultak. 

 –   És, ha lehet, kerüljétek el egymást a napokban. Már nem sok van hátra a téli szünetig, bírjátok ki addig mindenféle balhé nélkül! Értve vagyok?! - szúrósan nézett ránk.

– Igen, uram - morogta Darren, miközben farkasszemet néztünk.

Én csak bólintottam és bementem a terembe. Előpakoltam az irodalom könyvem és leültem, majd idegesen lapozgatni kezdtem a füzetem. Magam mellé sandítottam az üres székre. Régen Samantha ült itt mellettem és mosolyogva beszélgettünk. Úgy éreztem, mintha már ezer éve lett volna, de az arcára még így is tisztán emlékeztem.

Tudom, hogy már el kellett volna felejtenem, ő is ezt kérte tőlem, de nem ment. Samantha sokat jelentett nekem, és ez nem változhatott meg csak úgy. Végre volt valaki, akire társamként tudtam volna tekinteni... ha hagyta volna. Tudtam, hogy nem lesz vele könnyű dolgom, főleg miután megtudtam, mennyire zavartan tekint saját magára. Mégis, olyan jó volt, hogy őrizhettük egymás titkát, és számíthattunk egymásra, még ha csak egy rövid ideig is. Annyira kevés időt tudtam vele tölteni, mégis annyit jelentett nekem. Vajon én rontottam el? Vajon, ha nem közeledek felé, ha nem figyelek fel rá, itt maradt volna? Nem... ha igaz, hogy nem miattam ment el, akkor ugyanúgy eltűnt volna, és ugyanúgy nem tudnék most róla semmit. Nem bántam meg semmit, és soha nem is fogok. Bár ismeri a titkom, tudom, hogy bízhatok benne. Az életem is rábíznám, ha egyszer arra kerülne a sor.