– Samantha –
Két napot töltöttünk a motelben, gyakorlatilag ki se mozdultunk, igyekeztünk kipihenni a harc okozta fáradalmakat és persze a sérüléseinknek is gyógyulniuk kellett. Az ételt a motelhez rendeltük, Thomast csak az evés és a kötéscserék miatt ébresztettük fel. Sajnos nem úgy gyógyult a sebe, ahogy kellett volna, a mi felületes egészségügyi tudásunk kevésnek bizonyult. A második nap végégre belázasodott, ez volt a végszó, indulnunk kellett. Feszültséggel teli csöndben haladtunk az országúton, az útszéli lámpák fénye elnyújtotta az árnyékokat az utastérben. Keiko bizonyos időközönként megtörölte Thomas izzadságtól gyöngyöző homlokát, s közben aggódva vonta össze szemöldökét. Peter megszorította a lány kezét, mire az felnézett, szemében különös fény csillogott, amit még ezelőtt soha nem láttam benne. Úgy éreztem, olyan pillanatot lesek meg, ami nem tartozik rám, így elfordítottam róluk a tekintetem. Bradley halvány mosolyt küldött felém, én pedig az órára pillantottam. Nem jártunk már messze, a percek mégis mintha ólomsúllyal a lábukon haladtak volna. Ujjaimmal a furgon ajtajának műanyag borításán doboltam, s mikor hegynek felfelé tartottunk, már alig vártam, hogy megpillantsam a menedéket. Mikor megérkeztünk, mindannyian kiugrottunk a dermesztő hidegbe, a fiúk óvatosan kiemelték Thomas ernyedt testét, mi pedig kitártuk előttük az ajtószárnyakat. Pár másodperc múlva védelmezők és démonok vegyesen köszöntöttek bennünket, majd ijedten néztek végig zilált társaságunkon. Szemem Everard mestert kereste, ám helyette Carment pillantottam meg. Ő meredten nézte Thomast, majd utat tört magának és elmélyült hozzáértéssel nézte meg a kötéseit.
– Megsérült – közöltem vele az egyértelműt. – Belázasodott, az alhasi sérülését többször elláttuk, de nem gyógyul elég gyorsan, démon létére sem. Tudsz rajta segíteni?
Carmen komoly kifejezéssel az arcán bólintott, aztán megkérte a bátyját és Petert, hogy vigyék Thomast a gyengélkedőbe, majd ő is eltűnt velük együtt.
– Carmen mióta ért az orvosláshoz? – kérdezte Bradley.
– Mindig is orvos akart lenni, a védelmezők között pedig elég sok mindent tanult. Thomas a legjobb kezekben van, ebben biztos lehetsz.
Bradley bólintott, aztán mindketten a közeledő Mesterre néztünk.
– Mi történt? – kérdezte.
– Mester, ha megengedi, én beszámolnék a felderítés részleteiről – szólalt meg helyettünk Keiko.
A Mester beleegyezően bólintott, majd eltűntek a nyugati szárnyban.
Mi halk diskurzusba kezdtünk a körülöttünk állókkal, de a részletekbe nem mentünk bele. A beszélgetést az északi szárnyból érkező csapatnyi idegen zavarta meg, mindenki feléjük fordult, de látszólag Bradley-n és rajtam kívül senki sem lepődött meg. Elöl egy magas lány haladt, hosszú, fekete haja a háta közepét söpörte. Sötét szemöldöke ívesen ült fekete szeme fölött, napbarnított bőre ijesztően elütött az én hófehérségemtől. Bradley megmerevedett mellettem, majd a lány a másodperc tört része alatt előttünk termett és Bradley nyakába vetette magát.
– Bradley Harrison! El sem hiszem, hogy te vagy az!
Bár a lány tényleg magas volt - engem legalábbis lazán lehagyott -, Bradley még így is lefelé nézett rá.
– Rachel?! Te meg mit keresel itt?
A lány kivillantotta tökéletes mosolyát, bennem pedig különféle ellenérzések bugyogtak föl.
– Nos, Everard mester úgy döntött, hogy a legutóbbi támadás miatt egyesíti a klánjainkat az itteniekkel.
– A ti menedéketeket támadták meg? – ráncolta össze homlokát Bradley.
ESTÁS LEYENDO
Árnyékból a fényre 2. (Befejezett)
Fantasía"Egy év. Egy éve érzem úgy, hogy nem vagyok teljes értékű démon. Az erőm szinte elhagyott, és a szüleim is úgy kezelnek, mint egy élőhalottat. Túlságosan is úgy tesznek, mintha nem látnák, ahogy szenvedek. Bár jobb is így, Samanthát úgyse tudnák pót...
